Tetszett a cikk?

Három titkos megállapodás döntött a pártok közötti korrupciós kiegyezésről. Aztán Gyurcsány Ferenc magára rántotta a konyhaszekrényt. Nem szélsőségesek fantazmagóriája, hanem fősodorbeli szerző erős meggyőződése ez. Magyar Gomora.

A magyar korrupció a harmadkorát, harmadik szakaszát éli – véli Lengyel László közgazdász a 2000 folyóirat februári számában. A jeles közíró a maga eszközeivel kíván hozzájárulni a korrupcióról szóló vitához, amidőn sorra veszi az általa azonosított korrupciós korszakok jellemzőit. Hogy léteznek-e szakaszok valójában, vagy csak a fürge értelmiségi észjárás és a dúsan tenyésző pletykák alkotják meg őket, nem tudhatjuk. Akit a cikk elolvasása után sem győz meg Lengyel László, azzal biztosan gazdagodik, hogyan lehet egy olyan tekervényes és rejtőzködő jelenséget, mint a korrupció, legalább egy elemzés erejéig szabályos skatulyákba gyömöszölni. Sokszor úgy, hogy a rendszerezéshez nem illeszkedő részeket lenyesegetjük.

Az első skatulya a szerző által „aranyásó korszakként” azonosított öt évé, nagyjából 1989 és 1994 között. Ezek szerint akkor leginkább azért lehetett lopni, mert volt mit. A privatizáció időszakát éltük, ami olyan mérvű tulajdonosváltással járt, mint az 1945 és 1948 közti időszak. A politikusok és tisztviselők az ajtónálló szerepét kapták, ők dönthettek arról, ki, mikor, hogyan jusson piacra, piachoz, gyárhoz, üzleti lehetőséghez. A „múlt rendszer örökségeként” ők rendelkeztek az árupiaci hiányok és többletek felett is, aminek kirívó példája volt Lengyel szerint az orosz olaj illegális, féllegális behozatala. Minden romlottsága ellenére ekkor még azonban „lehetséges volt gazdasági, közigazgatási, politikai ügyeket korrupciós csatornáktól függetlenül is intézni”.

Mint ahogy talán a második, a „kiegyezéses korrupció” időszakában is. A „szabályozott korrupciós” piacnak nevezi szerzőnk azt, ahol valamennyi komolyan vehető szereplőnek „joga és kötelezettsége részt venni a korrupciós alap-megállapodásokban”. Ez a (politikai) kiegyezés része, amely megszüli a „korrupciós normát és normakövetést”.

Lengyel a honi politika bennfentes ismerőjeként három fontos megállapodást azonosít, amelyek meghatározták a 2004-ig tartó másodkort. Ezek szerint a „pártpénztárosok 1993-as megállapodása” nyomán került a pártok finanszírozása a „szürke zónába”; az 1994-es kormányváltásnál az egymást váltó kormányfők (Boross Péter és Horn Gyula) pedig megállapodtak arról, hogy nem firtatják egymás korrupciós disznóságait, illetve abban, hogy a korrupciós vádakat sose kövesse felelősségre vonás („ugatunk, de nem harapunk”).

Kevesebb a becsületsértő jelző és a név, de ezt akár a Barikádon vagy a Kurucinfón is olvashatnánk. Még csak azt se vitatatom, hogy volt ilyen szándék, de az azért nehezen hihető, hogy a végrehajtó hatalom vezetői az egész államszervezet működésére kiható, azt alapjaiban korlátozó sikeres privát alkut köthettek. Nem volt lehetőségük rá – legalábbis ezt remélem. Mert az ügyészség vagy a bíróság tán mégse volt a zsebükben. Vagy ők is? Akkor meg hova tegyük az MSZP–SZDSZ-koalíció 1998-as bukását megalapozó Tocsik-botrányt? Vagy később a fideszes pártigazgató, Várhegyi Attila meg a kisgazdavezetők elítélése hogyan illeszkedik a másodkorhoz? És Medgyessy Péter megtámadása a 2002-es kampány idején (lásd Gresham-palota eladási körüli ügyeskedés), amivel az akkori hírek szerint csak a nyugati diplomácia nyomására hagyott fel a Fidesz? Nem túl sok ellenpélda, elismerem, de mégis valami.

A Lengyel László azonosította második epocha az intézményesülésé, amibe egyszerű földi halandókként is bepillantást kaphattunk, éppenséggel a Tocsik-ügy és a brókerbotrány révén. Kialakulnak a korrupciós körök és szintek (központi, megyei, helyi), elosztási technikák, pártközeli vállalkozások. Utóbbiaknak szerintem éppen az eltüntetése („fantomizálása”) a jellemző, de ez most mindegy. Igaza lehet viszont a cikkírónak abban, hogy az intézményesüléssel „Magyarország korrupciós szempontból visszatért a magyar útra”. Lásd: 1867–1944; 1962–1988. Az ország a „fenntartható korrupciós pályára” állt – írja szellemesen.

A harmadik, máig nyúló szakasz 2004 októberében kezdődött, amikor „minden megváltozott”. A politikát már évek óta jellemző „hideg polgárháború és vezérelvű erőszakkultúra” átterjedt a korrupció langyos, posványos, kiegyezéses világára is. A Medgyessy-kormányt váltó Gyurcsány-kabinet nem tartotta magát a megállapodáshoz, létrejött a „ki kit győz le” rendszere. „Elkezdődött a közös korrupciós és titokkörök megszakítása, az osztozások megtiltása.” Megszűnt a politikai befolyási övezetek tiszteletben tartása. Könyörtelen küzdelem indult a rendőrség, az ügyészség és a bíróságok „politikai megszerzéséért”. „A politikai és gazdasági szereplők között pártállásra tekintet nélkül eluralkodott a gyanakvás és a félelem, az erőszakkal fenyegetés és a dossziékkal zsarolás kelet-európai és balkáni módszere” – szól Lengyel setét diagnózisa.

Nehéz azzal vitatkozni, hogy a korrupció 2004 óta – mint a cikk írja – „elmélyült és kiszélesedett” volna, nem csak azért, mert egzakt módon aligha mérhető dologról beszélünk, de azért is, mert a korrupció addig is elég mély és széles árkot vájt a jó magyar bazaltba. Abban azonban már nem vagyunk biztosak, hogy a zsarolás, a megfélemlítés vagy az állam erőszakhatalmával való visszaélés Gyurcsány idején vette volna kezdetét. Ha mégis így volt, még nagyobb a csodálkozásunk ebbéli gyenge teljesítménye miatt: ezek szerint kompromittálni se tudott. Az UD Zrt., Csányi Sándor és MDF-s politikusok szerepeltetésével összevillázott „megfigyelési ügy” – figyelem, látszatra ez se tűnik korrupciós esetnek – mindenesetre Lengyelnek azt bizonyítja, hogy Gyurcsány se volt mindenható. Ne feledjük azt se, hogy az elmúlt hat év legnagyobb korrupciós botrányainak túlnyomó többségében kormánypárti politikusok pörkölődtek meg, ám ezen ügyeket többnyire nem az ellenzék, hanem a sajtó vagy állami szervek robbantották ki, és a Fidesz csak követő emberfogást alkalmazott. Nem hihetjük, Lengyel sem hiszi, hogy eközben az ellenzék nem volt korrupt és patyolat tisztán maradhatott. Miért nem sikerült akkor mégsem kompromittálni őket, ha egyébként minden eszköz a kormányfő kezében volt, és ezekkel állítólag élt is? A cikk ezzel nem foglalkozik, csak annyit állít sejtelmesen: „az Orbán-fedőt is emelgetik a forrásban lévő elemek”.

Arra viszont kitér, hogy miért bukott meg Gyurcsányék konfrontatív politikája. Lengyel szerint ugyanis a baloldali kormányok azon is igyekeztek, hogy milliók „Kis Megállapodásait” is megsemmisítsék, „amely a mindennapi életben a polgárokat a szürke és fekete zónában összekötötte”. Ez a szándék különösen azzal vált önveszélyessé, hogy „a morálisan figyelmeztető, kioktató állam maga nem tartotta be saját normáit”. Szerzőnk minden bizonnyal helyesen látja, hogy a válság – ahogyan világszerte, úgy nálunk is – alapvetően változtatta meg az „elfogadottság” határait. Ami három éve még elment volna, ma már kiveri a választók érzékenyebbé vált erkölcsi biztosítékát.

A cikk erőssége, hogy rámutat, miközben a pártok egymásnak estek, a politikai osztály egésze került gyanúba. „Egy korrupt Magyarország van” – érzékeli egyre inkább a választó. Ennek pedig már most érezhetők a politikai következményei – teszem hozzá én –, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a magát korrupciótól mentes, politikai osztályon kívül állónak feltüntető, obskurus párt, a Jobbik már a kapuk előtt. Ebben lényegi szerepe van az árukapcsolásnak, mert a vad cigányellenességét sokak számára éppen a heves elitellenessége teszi elfogadhatóvá: 'a cigányok is meglophatnak szabadon, meg a politikusok is, nem hagyhatjuk tovább'. Elégszer hallottuk már eddig is: ’miért éppen én ne lopnék, ha mindenki lop’ vagy ’azért nem boldogulok, mert mindent elloptak’. Számolni kell hát a társadalomlélektani következményekkel is: az általános meglopottság érzésének elhatalmasodása ugyanis utat talál az önfelmentésre hajlamos magyar néplélek kellős közepébe. Nehéz lesz onnan kicsalogatni, különösen úgy, ha a politikai korrupció így marad.

(2000, 2010/2)

Zádori Zsolt

Ránk számíthatsz – mi is számítunk Rád!

A koronavírus korunk legnagyobb krízise, melyben szó szerint létfontosságú a hiteles forrásból való tájékozódás. A HVG-ben ebben a helyzetben is elhivatottan teszünk eleget küldetésünknek: pontos, tényszerű és független tájékoztatást biztosítunk olvasóinak.

Arra kérünk támogasd munkánkat, hogy a nehéz körülmények között is naprakész információval szolgáljunk neked.

Ránk számíthatsz – mi is számítunk Rád!

A koronavírus korunk legnagyobb krízise, melyben szó szerint létfontosságú a hiteles forrásból való tájékozódás. A HVG-ben ebben a helyzetben is elhivatottan teszünk eleget küldetésünknek: pontos, tényszerű és független tájékoztatást biztosítunk olvasóinak.

Arra kérünk támogasd munkánkat, hogy a nehéz körülmények között is naprakész információval szolgáljunk neked.
Új vezetője van a Brit Munkáspártnak

Új vezetője van a Brit Munkáspártnak

Orosz orvosok érkeznek Szerbiába

Orosz orvosok érkeznek Szerbiába

Kati nénit is óvják Székesfehérváron

Kati nénit is óvják Székesfehérváron