Schmidt Mária: „nem látok semmilyen kultúrharcot”

A magyar zsidóság témáját Schmidt Mária a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején ösztöndíjasként az Oxfordi Egyetemen, a jeruzsálemi Jad Vasemben és a Tel-avivi Egyetemen is kutatta. Egyik legismertebb munkája a Budapesti Zsidó Tanács történetét bemutató Kollaboráció vagy kooperáció? (1990). A németül és angolul felsőfokon beszélő, közéleti megnyilvánulásaival nemegyszer vihart kavaró, befolyásos történész a XX. Század Intézet, a XXI. Század Intézet és a Terror Háza Múzeum főigazgatója.

– Nemrég egy konferencián jelentette be, hogy megalakult a Kommunizmuskutató Intézet, amely – ahogyan fogalmazott – a „nemzetközi szocializmus” bűneit vizsgálja. Miért volt szükség egy új műhelyre? Nem lehet azt állítani, hogy nincs elég hazai intézet a múlt fehér foltjainak felkutatására.

– Ki akarjuk bővíteni a tevékenységünket, közös kutatási programokat szeretnénk a többi volt szocialista ország intézményeivel. Fel akarjuk például dolgozni, hány embert gyilkoltak meg azok közül, akik megpróbálták átlépni a határt nyugat felé. Az új intézet hangsúlyosan a kommunizmus tapasztalatainak feldolgozására fókuszál, míg a XX. Század Intézet inkább a század egészének a megértésére teszi a hangsúlyt.

– A kormány tavaly megszüntetett 35 közalapítványt, köztük az 56-os Intézetet, amelyről nem sokkal előtte felmerült, hogy az ön égisze alá kerülne. Aztán kiderült, hogy a Széchényi Könyvtár veszi át. Mi történhetett?

– Én annyit tudok, hogy az intézet inkább a Széchényi Könyvtárhoz szeretett volna tartozni, és ezt a kormány tiszteletben tartotta.

Stiller Ákos

– Történészként hogyan látja: van történelmi előképe a második Orbán-kormány működésének? Sokan, akiknek „nem tetszik a rendszer”, a Horthy-korszakhoz hasonlítják a kormányt.

– Vannak párhuzamok, de fontos tudnunk, hogy a történelem soha nem ad receptet, ma sem pont úgy vetődnek fel a kérdések, mint régen. Az első világháború után is megváltozott a világpolitikai erőtér, amelyen belül Magyarországnak ki kellett küzdenie a saját helyét. Akik megalkották a versailles-i békerendszert, működésképtelen struktúrát hoztak létre. Az akkori elit egyik fontos válasza – és remélem, a mostani elit is ebben gondolkodik – például az oktatás és a kultúra hangsúlyozása volt. A miniszterelnök pontosan tudja, hogy ma is paradigmaváltás zajlik: a hetvenes évek vége óta Európát olyan kihívások érik, amelyekkel mindeddig nem volt hajlandó szembenézni. Új, innovatív, olcsó munkaerővel rendelkező szereplők léptek színre, ahol nincs szociális háló, nyugdíj, és nem kell különböző, például a környezettel összefüggő normákat betartani. Erre a globális kihívásra Európa nem adott megfelelő válaszokat.

– Mégis, egy olyan méretű – és állapotú – ország felelős kormányfője, mint a miénk, kijelentheti-e azt, hogy a nyugati modellnek vége?

– A görög válság is azt mutatja, hogy Nyugat-Európa azt hiszi, tovább mehet az eddigi úton. De kérdés, fenntartható-e az a modell, ahol a társadalmak egyre szűkülő rétege végez aktív munkát, miközben egyre nagyobb inaktív tömeget kell eltartania. Amely tömeg egyébként nem igazán akar erőfeszítést tenni, de elég nagy az igényszintje. Az ezt finanszírozó virtuális pénz ugyanis már nincs meg. És bár ez a válság nem Magyarországról szól, természetesen meg kell találnunk, hogyan tudunk a lehető legjobban kijönni belőle.

– Magyarország viszont, nem függetlenül a kormányzat tevékenységétől, mintha lényegesen rosszabb pozícióból szállna be ebbe a vitába. Nagyon rossz lett a sajtónk Nyugaton az új alkotmány, a médiatörvény és sok más ügy miatt.

– Ezeket nem tudom értelmezni. Nem értem, mi baj van a médiatörvénnyel, szabad a sajtó, mindent ugyanúgy meg lehet írni, mint korábban. Nem értem azt sem, mi a gond az új alkotmánnyal.

– De hiszen ön is úgy nyilatkozott, hogy ha önön múlik, másikat írt volna.

– A magyar választópolgárok többsége azokat bízta meg ezzel, akik a parlamentben ülnek. Demokrata vagyok, nem tehetem meg, hogy felülírom a választók akaratát. Kinek van joga megkérdőjelezni az Országgyűlés kétharmados többsége által elfogadott új alaptörvényt?

– Persze, de Nyugaton is meg itthon is elég sokan úgy látják, hogy erősen tekintélyelvű rendszer alakul Magyarországon. Ön nem lát ilyen veszélyeket?

– Nem. A népszuverenitás, a demokrácia már csak olyan, hogy a nép esetleg úgy dönt, ami az értelmiség egy részének nem tetszik. Én azt látom, hogy ha nem a baloldal van hatalmon, akkor valamiért mindig veszélyben van a demokrácia. Igenis végig kell gondolni, alkalmas-e még az a húsz évvel ezelőtti struktúra, amely egy rendszerváltoztatás erőviszonyainak kompromisszumain nyugodott. Nem tudom, jó-e például, ha a „láthatatlan alkotmányra” hivatkozó Alkotmánybíróság mindenbe beleszól, miközben semmilyen politikai felelősséget nem visel.

– Azért a köztársaság régi alkotmánya is látható, írott szöveg volt.

– Igen, de a testület állandóan olyan döntéseket vindikált magának, és olyan ügyekbe szólt bele, amelyek az írott alkotmányból nem következtek. Ilyenek voltak például a költségvetési kérdések.

– Egy korábbi interjújából kiderül, hogy leginkább kommunikációs hibákat lát az Orbán-kormány tevékenységében. Mik lennének azonban azok a területek, ahol érdemben nem ért egyet az elfogadott döntésekkel?

– A visszamenőleges törvénykezést nem vettem jó néven. Remélem, lekerült a napirendről az az ötlet is, hogy mindenki hazavihesse a rá vonatkozó állambiztonsági iratokat. De nem tartom jónak azt sem, hogy nem tudjuk jobban elmagyarázni a Nyugatnak azokat a szempontjainkat, amelyeket nekik is figyelembe kell venniük – bár nagy az ellenszél.

Stiller Ákos

– És mik azok a döntések, amelyekkel viszont maximálisan egyetért?

– Nagyon fontosnak tartom az új alkotmánynak a szociális jogokkal és a munkával kapcsolatos részeit. Fontosak azok az intézkedések, amelyek a munka szerepének hangsúlyozására születtek, hiszen mindenki erőfeszítésére szükség van ahhoz, hogy helyt tudjunk állni. Ugyancsak fontos az oktatás hangsúlyozása, az emberbe, a tudásba, az innovációba való befektetés. Nem csak Magyarország, Európa is azzal kísérletezett az elmúlt húsz évben, hogy a szocializmust és a piacgazdaságot egyszerre próbálta működtetni. És ez nem megy. A felvett hiteleink arra mentek el, hogy megfelelő szinten eltartsuk azokat, akik nem fizetnek adót. Ugyanez a helyzet az egész kontinensen, Nyugaton ez a húsz-harminc évre visszamenő jóléti modell van válságban.

– Említette a munkához való viszonyt. A kormány kritikusai kifejezetten represszív modellnek tartják a belügyminiszter alá rendelt közmunkaprogramot, amelynek előképét Gömbös Gyula 1932-es nemzeti munkatervében vélik felfedezni. Van ebben valami? Végül is ön volt az, aki egy emlékezetes cikkében igencsak pozitívan írt Gömbösről.

– Illene értékelni azt, hogy ő volt az első magyar miniszterelnök, aki programmal, a 95 ponttal állt elő. Gömbös fajvédő volt ugyan, de miniszterelnökként azzal kezdte, hogy revideálta álláspontját, ennél többet nehéz elvárni. Ennyi idő elteltével jó lenne méltányosabban megítélni az ő szerepét is. Amúgy is jellemző, hogy míg egy Bajcsy-Zsilinszky Endre fajvédő múltja gyilkossággal együtt bocsánatos, hiszen beletuszkolták a baloldalba, tehát a mi kutyánk kölykének számított, addig Gömbös, aki visszavonta álláspontját, nem juthat be a mennyek országába, mert konzervatív politikus volt. A lényeghez visszatérve: ami a mai közmunkát illeti, nagyon nehéz visszavezetni a munkába azokat, akiknek esetleg a szülei, nagyszülei sem dolgoztak. Meg kell változtatni az emberek attitűdjét, azt a képzetet, hogy valakinek valamilyen juttatás automatikusan jár. Ez már nem tartható, mindenkinek erőfeszítést kell tennie.

– Visszatérő kritika az is, hogy szabályos kultúrharc zajlik a közéletben. Ott volt például a Heller Ágnes és a liberális filozófusok elleni kampány.

– Nem látok semmilyen kultúrharcot. Az, ahogyan Hellerék ügyét a sajtó egy része tálalta, botrányos volt. De Heller Ágnesnek a magyar szellemi életben betöltött szerepén ez az ügy semmit nem változtat. Elég súlyos szellemi teljesítményt mondhat magáénak ahhoz, hogy egy ilyen ügy egyáltalán érinthesse őt. A botrány kapcsán kibontakozó külföldi véleményvihar pedig kérdéseket vet fel. Miért is kell állandóan a külföldi megmondóemberekre figyelni, akik messze vannak, és csak azt mondják el, amit egyesek innen a szájukba rágnak?

– Nyugaton is óriási vihart kavart az Új Színház-ügy. Ön odaadta volna a Dörner–Csurka-párosnak a színházat?

– Az egészet műbalhénak tartom. Az pozitív, hogy a főpolgármester politikai döntést hozott, amiért politikai felelősséget kell vállalnia. Soha nem voltam híve a szakmai grémiumoknak, amelyek döntésükért, melyeket gyakran önös érdekből hoznak, semmilyen felelősséget nem viselnek. Nem tudom, én milyen döntést hoztam volna ebben a helyzetben, de jellemző, hogy egy 300 fős színháznak az ügye ilyen hangsúlyt kap, miközben bennünket sokkal jobban érintő kérdés az, hogyan alakul a görög válság. Mi lesz a devizahitelesekkel, az országgal? Ezek a valóban fontos kérdések.

SERES LÁSZLÓ