Miután a választási törvény saját testére szabásával a Fidesz mindent megtett, hogy kisebbségből is kormányozhassa Budapestet, a kormány a fejlesztési pénzek visszafogásával tartaná rövid pórázon a fővárost.
„Ha Budapest nem teljesíti a nemzet fővárosa szerepét, ha nem húzóereje, motorja a magyar gazdaságnak, a vidék sem fog boldogulni” – mondta Orbán Viktor 2006 tavaszán. A felismerés az után támadt a szocialista–liberális vezetésű Budapesttel szemben zsigeri ellenérzéseket tápláló, első generációs fővárosi Fidesz-elnökben, hogy 1998 és 2002 közötti kormánya Budapesttől jelentős pénzeket vont el a vidéki települések javára, és számos fejlesztést, köztük a metróépítést leállította. Orbán – érezvén, hogy a budapestiekkel szemben hosszú távon nem számíthat politikai sikerre – pénzt, paripát, fegyvert, a beruházások támogatását ígérte a „bűnös városnak”, ha megtér, és a Fidesz jelöltjeit támogatja. Mindezt még a fejlesztések koordinálását végző Budapest Minisztérium felállításának ötletével is megfejelte.
Az ő és pártja Budapest-politikájában bekövetkezett pálfordulás hitelessége már a maga idejében is erősen megkérdőjelezhető volt. A szaktárca létrehozásának ötletét – a mából visszatekintve nem teljesen alaptalanul – többen is az önkormányzatiság gyengítését és a kormányzati beavatkozás lehetőségének megteremtését célzó törekvésként értelmezték. Az utóbbi napok történései – köztük a minisztériumok vidéki városokba költöztetésének tervei – arra is rávilágítottak, hogy Budapest boldogulása, boldogítása nem cél, hanem hatalomtechnikai eszköz a kormányzó párt kezében.
A főváros hálátlan a Fidesz szemében. Budapest – igaz, döntően uniós támogatással – a legutóbbi ciklusban új metrót, felújított belvárosi tereket és félkész Várkert Bazárt kapott „Orbánéktól”, a Fidesz az áprilisi parlamenti választáson mégis jóval a vidéki eredményei alatt teljesített: pártlistán 40 százalékot szerzett. Az őszi önkormányzati választás esetében – változatlan szabályok mellett – mindez azt jelentette volna, hogy a Fővárosi Közgyűlésbe 13 Fidesz–KDNP-s és ugyanannyi baloldali képviselő kerül. Elképzelhető, hogy a patthelyzet feloldására az LMP-vel vagy a Jobbikkal kellett volna szövetkeznie a kormánypártnak.
A fővárosi koalíciókötési kényszer megszüntetése alapján akár a működőképesség megőrzésének szándékát is feltételezni lehetne a törvényalkotókról, ám a szabályok átírása nyomán oly mértékben lejt a pálya a kormánypártok irányába, hogy kétség sem férhet a módosítás mögött meghúzódó önös politikai megfontolásokhoz. A közgyűlés pártlistás választásának megszüntetésével és azzal, hogy ősztől a feltehetően zömében kormánypárti kerületi polgármesterek alkotják majd a Budapestet irányító testület zömét, súlyosan sérül az eltérő lakosságszámú kerületekben élő választópolgárok szavazatai közötti egyenlőség elve. Ezen pedig érdemben az sem változtat, hogy kompenzációs listáról kilenc vesztes polgármesterjelölt is bekerül a közgyűlésbe, illetve bevezetik a kettős többség intézményét: a közgyűlési szavazásoknál így nem lesz elég a jelenlévők voksának többsége, az előterjesztések elfogadásához a polgármestereknek a budapesti összlakosság több mint felét kell képviselniük.
Régi vita végére tett ezzel pontot a Fidesz, legalábbis arra az időre, amíg az aktuális politikai érdekei nem kívánnak más megoldást. A rendszerváltáskor „az erős kerületek – gyenge főváros” koncepció alapján létrehozott fővárosi törvény szinte páratlan önállóságot adott a kerületeknek, miközben afféle föderatív, kiszolgáló egységgé fokozta le a fővárost. A klasszikus települési funkciókat a kerületek látják el, Budapest közös vezetése lényegében infrastrukturális minisztériumként működik. Az ország narancsszínűvé válása, azaz 2010 óta ez annyiban változott, hogy a formálisan független, kormánypártok által támogatott főpolgármester, Tarlós István, hol rosszabb, hol jobb tárgyalási pozíciókból egyezkedik az Orbán-kormánnyal, egyrészt a városüzemeltetés biztonsága, másrészt a budapesti fejlesztések érdekében. Orbán négy éve személyes támogatást ígért Tarlós A nemzet fővárosa című programjának, legutóbb pedig tavaly tavasszal született köztük kétoldalú megállapodás. A Budapest 21 szerződés (az elnevezés arra a vízióra utal, hogy a magyar főváros a XXI. század egyik legversenyképesebb világvárosa lesz) a főváros adósságának 60 százalékos állami átvállalása mellett azt is tartalmazta, hogy az állam a következő uniós költségvetési ciklusban, 2014 és 2020 között, kiemelt támogatást nyújt olyan fontos beruházásokhoz, mint a 3-as metró felújítása, a 2-es metró és a gödöllői HÉV összekapcsolása; a budai „fonódó” villamoshálózat kiépítése.
Ezek egy csapásra veszélybe kerültek, miután Lázár János kancelláriaminiszter, úgy is mint a fejlesztési források új felelőse, első intézkedéseként magához vonta a rövid és középtávú fővárosi uniós programokat, majd lehúzta őket a listáról. Tette mindezt azzal az azóta több szakértő által is cáfolt indokkal, hogy az unió támogatási elvei nem teszik lehetővé a fővárosi közlekedési fejlesztések további támogatását, és a pénz jobban hasznosul, ha a nyolcmilliós vidék felvirágoztatására – köztük a Hódmezővásárhely–Szeged villamos-összeköttetés megteremtésére – fordítják (lásd Békávédaráló című cikkünket a Magyar Gazdaság rovatban).
A kormányzati hozzáállás megváltozása mögött többféle érdek is felsejlik. Túl azon a hideg számításon, hogy a fővárosi befektetések a politikai voksok szempontjából előnytelenebbeknek tűnnek, mint a vidékiek, a Fidesz ráérzett a Budapest-ellenességében rejlő érzelmi mozgósítás erejére. Erről szólt a minisztériumok „kimenekítése” is, ami a szimbolikus üzeneten túl gazdasági megfontolással aligha támasztható alá.
Egyre több jel utal arra, hogy a Lázár-döntés hátterében a kormányerők belső politikai csatározása húzódik. A fővárosiak csupán vétlen elszenvedői lennének, ha az életveszélyessé vált 3-as metró vonalán az immár szokásossá vált műszaki hibákból eredő tűzeseteket akár csak egyszer is komolyabb következményekkel járó üzemzavar váltaná fel. Tarlós meg is üzente: ha kell, leállíttatja a veszélyessé vált metrót, és az intézkedés minden politikai következményét a kormányra hárítja.
Az utóbbi napok történései fényében nem minden alap nélküli a feltételezés, hogy a Lázár-tervet – afféle megelőző csapásként – Tarlós köreiből szivárogtatták ki a sajtónak. A hivatalosan a kormánypártok által támogatott főpolgármesterrel az utóbbi négy évben számos esetben meggyűlt a baja a fővárosi Fidesz–KDNP-frakciónak. Felrótták neki, hogy átnyúl a formális struktúrákon – főpolgármester-helyetteseken, frakcióvezetőkön –, és csak magára, illetve a tanácsadóira hallgatva dönt. Az óbudai polgármesterként annak idején a kisebbségi kormányzásba beletanult Tarlós viszont arra hivatkozik, hogy ő nem a Fidesznek, hanem Orbán Viktornak a kezébe csapott, amikor azt ígérte, rendbe teszi a várost, és hogy a felhatalmazása szélesebb körű, mint az őt támogató pártszövetségé (2010-ben 53,4 százalékos eredménnyel győzött, s csaknem húszezerrel több voksot kapott, mint a Fidesz–KDNP pártlistája).
Róka fogta csuka helyzetbe került a Fidesz: ha októberben más jelöltet, mondjuk a belvárosi polgármester Rogán Antalt indítaná Tarlós helyett, nevető harmadikként könnyen befuthatna egy koordinált ellenzéki jelölt. Ugyanakkor némileg sikerülhet gyengíteni a főpolgármesteri pozíciót, miután a Fővárosi Közgyűlést feltöltik a kerületi polgármesterekkel. Igaz, Tarlós halvány ígéretet kapott a Fidesztől, hogy bizonyos döntéseknél vétójogot adnának neki. Könnyen lehet persze, hogy ezzel csak abban az esetben élhetne, ha a testület mégis ellenzéki többségűvé válna.
DOBSZAY JÁNOS
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
