Kedden reggel érkeztem a Keletihez. Akkor még úgy volt, néhány óránként indulnak a vonatok nyugatra. Közben kiderült, hogy a pályaudvar leáll, a menekültek pedig elkezdtek forrongani. Én nagyon hamar összebarátkoztam egy magyar, de muszlim vallású nővel, aki kiválóan beszél arabul, és a tranzitzónában élő menekülteknek akkor már jó ideje segített. Bíztak benne, ő meg talán bennem.

Négy napot töltöttem a menekültekkel, lényegében folyamatosan. Láttam őket a legszélsőségesebb emberi érzelmeket megélni a felhőtlen örömtől a kétségbeesett dühön át a tehetetlen elkeseredettségig. Sokakkal beszéltem az életükről, a családjukról, sőt, egy idő után még viccelődtünk is.

Nevettek, mert jól elszúrtam pénteken, hogy nem sportcipőben mentem, amikor elindultunk Ausztriába gyalog, és remélték, hogy legalább tőlem vettek le ujjlenyomatot, különben nekem is nehéz dolgom lesz a határnál. Volt, aki szerint akkor jártam volna legjobban, ha valamelyikükhöz hozzámegyek feleségül: akkor nem kellene egyikünknek sem még 200 kilométert gyalogolnunk.

Tudom, hiba lenne azt hinni, hogy azért, mert találkoztam tucatnyi jó fej sráccal és lánnyal, pontos képem van a menekültek ezreiről, és hogy „mind jó ember.” De az tény, hogy kevés olyannal találkoztam, akivel ha összeakadt a tekintetünk, ne mosolygott volna rám.

Az azért nemcsak az egyénről, hanem a kultúráról is sokat elárul, hogy nincstelen emberek, ha több kenyeret kapnak, mint amit a családjuk hirtelen meg tud enni, inkább azt mondják, adjam másnak, és  a fél szelet csokit is továbbfelezgetve azonnal továbbkínálják. Amikor a tűző napon állva én is elkezdtem szédülni, addig nem tágítottak mellőlem, amíg nem iszom a vizükből. Az utolsó felbontatlan üveg vizükből.

Hiába volt nekem is rengeteg prekoncepcióm az arab férfiakkal kapcsolatban, még a legnagyobb tüntetések hevében is úgy vigyáztak, ha közöttük álltam, hogy még hozzám sem értek, de tízszer bocsánatot kértek érte. Akikkel beszéltem vagy akiknek a történetéről értesültem, azok között rengeteg volt a diplomás ember és az olyan, aki a háború miatt nem tudott továbbtanulni. A benyomásom egyértelműen az volt, hogy a kibocsátó országok színe-java fordul meg itt, a kormány  társadalmi eliteket dehumanizál, állít be bűnözőként és veszélyes élősködőként.

Sokat lehet vitatkozni arról, hogy miként lehet kezelni az Európa felé irányuló menekültáradatot. De az biztosan nem normális, hogy Európa egyik metropoliszában étlen-szomjan, orvosi segítség nélkül kellett volna napokig ellenniük a menekülteknek, ha nincsenek önkéntes segítők és civil adományozók. Hogy nem kapnak semmiféle tájékoztatást, nincsenek tolmácsok. És főként hogy nincs senki, aki azt mondaná, amikor váratlanul megnyílnak a pályaudvar kapui, hogy „srácok, ez a vonat nem oda fog menni, ahová a jegyet vettétek”. Nincsenek rá szavak, hogy rendőrők tucatjai nézik végig, jobb esetben szótlanul, rosszabban maguk közt nevetgélve, ahogy örömtől zokogva préselődnek fel menekültek arra a vonatra, amiről ők már pontosan tudták, hogy nem Bécsbe, hanem Bicskére fog menni.

Ez utóbbiról persze halvány fogalmam sem volt: ahogy néztem, amint menekültek hanyatt-homlok hagyják el az országomat, nyomakodva fel a vonatra, minden erőfeszítésem ellenére elkezdtem bőgni. Mellettem egy osztrák újságírónő ugyanezt tette. Végül egy menekülttől kapott papírzsebkendőn osztoztunk ketten, amit azzal nyújtott oda, hogy  „no sad, no sad.”