Magyarországon az érdemi újságírásnak csak szigetei léteznek, és azok közül is sokan hajszálakon lógnak. Az egyik legfontosabb ok az, hogy az állam mindig túl nagy súllyal volt jelen a médiapiacon, és ezzel hátráltatta a szakmai és technológiai átállásokat. Elavult modellek szerint működő, hajdani piaci szerepükbe kapaszkodó, farnehéz lapok és televíziók közel egy évtizeden át állami hirdetésekbe kapaszkodva bekkelték ki, hogy ne kelljen tudomást venniük a szakmájukban végbement óriási fordulatról.

Mivel soha nem érzékelték, hogy valójában mi történik a piacon, a magyarországi újságok – néhány kivétellel – teljesen kiszolgáltatták magukat az aktuális politikai hatalomnak, amellyel hallgatólagos megegyezésben voltak, hogy akkor is jut néhány MVM-reklám a lapjukba, ha nem az épp regnáló kormány szíve közepében vannak. Az olvasóikat szakajtószám elhordó online újságírók fizetésének a sokszorosáért dolgoztak, és azt szajkózták, hogy nem kell kétségbeesni a zuhanó példányszámoktól. Pedig kellett volna, ahogy új modellt keresni is.

A szakmai összeomlással egy időben érkezett a 2010-es kétharmad, és az új kormány lelkiismeret-furdalás nélkül kukázta ki a mindenhová csepegtető állami hirdetési politikát. A média nem kormánypárti részéből azonnal eltűnt az összes állami hirdetés. Az egészet pedig betetőzte egy teljhatalmú médiahatóság, amely egészen aránytalan bírságok lehetőségével öncenzúrába kergeti a médiumokat. Egyúttal minden korábbi társadalmi-szakmai kontrollt kivont a működésből. Ezek korábban is nagyon rosszul működtek, most pedig már egyáltalán nincsenek.

A királyi tévét és rádiót beszántották, Rákosi-kort idéző propagandaadókat működtetnek a helyükön; a Magyar Távirati Iroda hírügynökségként megszűnt. Akik a szakmában talpon maradtak, azok óriási minőségi fejlődésen mentek keresztül, létrejött több olyan vegyes finanszírozású új médium, amelyek korábban elképzelhetetlen munkát végeznek, és húzzák maguk után a többieket. A szcéna egésze azonban nagyon töredékes, szakadék tátong a mindenféle nyomtatott lapok, a magazinszféra, az online politikai lapok között. Televízió, rádió a szó szakmai értelmében alig van, műsorpolitikáik tizenéve változatlanok. Van, aki a hatalmas méretéből fakadó tehetetlenségére alapoz, és van, aki nem hatalmas, tudás és akarat híján mégis tehetetlen.

Adott tehát egy médiatér, amelyben kevés a jó szakember, de a körötte keringőket nem tudja felszívni, mert vagy pénze nincs, vagy érdeke nem fűződik hozzá. Alkalmatlan és szakmaiatlan a törvényi szabályozás; önszabályozás vagy érdekképviselet nincs. A VS.hu, egy egyébként jól teljesítő szerkesztőség a legjobb szemléltető példa arra, milyen kilátástalan helyzetben vannak ma a korszerű médiumok.

Az ugyanis önmagában nem baj, hogy egy jegybank pályázati pénzeket oszt, sem hogy színvonalas médiamunkát támogat. Egy csomó privát pénzintézet és sok állami bank, sőt még a Világbank is ad pénzt társadalmi projektekre, kutatásokra, filmekre, újságírásra. Az állami támogatások is erre valók elvileg. Olyasfajta munkát szokás ilyenkor segíteni, amit újságok, tévék nem engednének meg maguknak, akár azért, mert nagyobb feladat, mint ami az ő működésükbe beilleszthető, akár azért, mert magasak a technológiai elvárások, és azt független kiadók ritkán tudják megspendírozni. Ilyen például a videó, különösen a szociográfia és más, sok időt, munkát és ráfordítást igénylő riportműfajok, amelyek ma nem képesek az előállításuk költségeit piaci alapon kitermelni. Ezek szakmai szempontból nagyon fontosak, ha úgy tetszik, pántlikák egy lap kalapján, de nem lehet velük autót eladni. Itt jönnek képbe a külső finanszírozók, akik társadalmi, tudomány-technológiai vagy hasonló elkötelezettségből hajlandóak ilyen munkákat támogatni.

Nem csak nálunk van ez így, nemzetközi trend főként a mozgóképes újságírók körében, hogy szabadúszóként dolgoznak, és a pályázati vagy szponzori pénzből forgatott anyagaikat értékesítik médiumok felé. A francia köztévé például egy komplett csatornát tart fenn csupa ilyen összevásárolt független tartalomból, és igen, van hozzá közönség is.

Önmagában az sem baj, ha egy médium állami támogatást fogad el a munkája fenntartása érdekében. Olyan is előfordul, hogy a finanszírozó névtelenséget kér. Az már nem menthető, ha az illető speciel pont egy állami bank, és éppen közpénzt juttat médiumoknak bármiféle átláthatóság, szakmai kontroll és elszámolás nélkül.

De az igazán nagy gáz, hogy egy amúgy indokolható támogatási modellt arra használt a Magyar Nemzeti Bank, hogy egyetlenegy, mit ad Isten, épp a jegybankelnök unokatestvéréhez köthető lapnak adjon félmilliárd forintnyi támogatást. A VS.hu kiadója ezenfelül milliárdos nagyságrendű kölcsönt is kapott a két éve kibelezett Origo felvásárlására. Így épül a Habony-lapok mellett egy új, MNB-finanszírozott médiabirodalom, állami pénzen. A keserű igazság pedig az, hogy a VS ennek a pénznek egy részét nagyon jól használta, és olyan színvonalas munkára fordították, amit senki más nem engedhetett meg magának a magyar lappiacon. Most is épp ki van írva egy pályázatuk független alkotók számára, kiváló feltételekkel és témákban lehetne nagyot gurítani, ha az embernek még volna gusztusa velük boltolni. A jegybanki puszipénz nagyobb részét persze nem erre verték el, hanem működésre és terjeszkedésre – vagyis a piac torzítására.

Ugyanez a keret, ha nyílt pályázaton, átláthatóan osztják szét és számolják el, a teljes ágazatot fejlődő pályára állíthatta volna. Használt volna a sajtónak, a közönségnek – az egész országnak. Matolcsy bankja azonban másképp értelmezte a közjót: el is vesztette közjó jellegét.