Lassan konszenzus alakul ki arról, hogy a Fidesz nem tud kormányozni: oktatás, egészségügy, szegénység, ugye; valamint abban is, hogy üzemszerűen lopja a közpénzeket. Releváns, de alapvetően működésbeli ügyek ezek. Azt, hogy miből következnek, illetve milyenek az elkövetők és az elszenvedők, ez a kritika még nem írja le. Holott ez a különbségtétel mindennek az alapja: az öndefiníció és a versenytárs/ellenfél meghatározása, alternatívák elhatárolása nélkül nem beszélhetünk demokráciáról, nem számíthatunk fejlődésre, sőt, gyorsuló leépülés és kontraszelektált elit a jutalmunk.

Pedig ma jóval kevesebbet kéne gondolkodnunk arról, hogy mit mondjunk magunkról, és minek nevezzük őket. Az idegengyűlölő menekültellenes kampány nem tudta elfedni a kormányzás gondjait (jegyezzük meg: a valódi ügyekről, tehát nem az óriásplakátos, nem az álkonzultációs, és nem a „magukat megnevezni nem kívánó” meg „a kormányzat ügyeire rálátó” informátorunk által tollba mondott bullshitről beszélek).

A Fidesz-kormány minden intézkedése és mulasztása besorolható pár klisé-arc, archetipikus cselekvő alá. Soha ilyen tiszta nem volt az „ők”, és ennyire egyértelműen kijelölt a „mi”. Mielőtt azonban ezt kibontjuk, nézzünk kicsit a múltba: hogyan működött ez korábban? Kik voltak azok az „ők”, akik a megbuktatandó múltat képviselték, és kik voltak a többségi véleményt, érzületet, szándékokat hordozó „mi” tagjai?

*

A rendszerváltás idején az „ők” az áporodott, gazdasági, politikai és kulturális értelemben is önmagába roskadó, elaggott, büdös komcsik voltak. Velük szemben a változást szorgalmazó „mi” Európát akart, szabadságot akart, nyugati jólétet, valamint fogyasztani, élni, tapasztalni. Függetlenséget (Moszkvától, ismétlem mai fideszes olvasóink kedvéért, Moszkvától), fejlődést, színes és szabad életet. Az MDF-kormány kudarca után viszont „ők” a mindent elcsesző, agresszív, árvalányhajas, múltba révedő, sajtószabadságot lábbal tipró, csődközelbe tántorgó vesztesek voltak, a „mi” pedig egyfelől a kádárista nosztalgiára is építő, biztonságos hétköznapi jólétet ígérő reformkomcsik, puritán technokraták, a „nem is olyan rossz elvtársak”, másrészről felcsapva az SZDSZ több szabadságot ígérő liberalizmusával.

„Ők” elrontották a rendszerváltást, „mi” megcsináljuk jól. De 1998-ban volt a legegyértelműbb hívószavunk a „mi” meghatározásához: a polgárnál tökéletesebbet azóta se talált ki senki (a kreditet ezért ne Orbánnak, hanem Márainak számítsuk be). Ekkor a fejetlenség, kapkodás, belső viták, a nemzeti öntudat hiánya, a korrupció árnyéka vetült az „ők” fejére, meg a Bokros-féle megszorítások negatívumai, míg büszke, felvilágosult, felemelt fejű, európai magyar polgár volt mindenki, aki „mi”.

2002? „Ők” korruptak, antidemokratikusak (hej, ha tudtuk volna, mihez kell viszonyítani ezeket a jelzőket), a szélsőjobboldali MIÉP-pel kacérkodnak (itt is kipofozták azóta jobbra az origót), és nem adják oda a megérdemelt bér- és nyugdíjemelést a népnek, „mi” viszont szabadságot, modernitást és jólétet hozunk. 2006: „mi” megteremtettük a jólétet, megérkeztünk Európába, „ők” letagadják, hogy jobban élünk, micsoda amatőr, gyenge társaság. Egyúttal ez volt az utolsó olyan pont, amikor a „mi” mennyiségi és minőségi szempontból is elég jól megfeleltethető volt a kormánytöbbség összetételének.

2010-ben „ők” az őszödi beszéd, és „mi” vagyunk a felháborodott nép, az erő, ami elsöpri a gyenge, hazug, kormányozni képtelen, de posztjához az utolsó másodpercig ragaszkodó „ők” maradékát. Vegyük észre, itt már a „mi” definíciója nem önálló, sokkal inkább csak arról szól, ki ellen szerveződik. De többségi. Pláne 2014-ben, amikor „ők” azok a szerencsétlenek voltak, akik politizálás és a bizonytalanok megszólítása helyett azzal szórakoztatták a nagyérdeműt, hogy időről-időre különböző szalonokba vonultak, ahonnan kijőve egyre abszurdabb összefogósdit jelentettek be. Ez sem igazi definíció, ahogy a „mi” sem volt kontúros vagy pedigrés, leginkább a „mindegy, akkor maradjon ez”-fásultak spulnizódtak fel átmenetileg az Orbán-rajongó békemenetelők kemény magja köré. De ők voltak többen.

És akkor figyeljünk, mert most jön a nehéz rész: a többségi akaratot megjelenítő „mi”, és a hatalomtól távol tartandó, vesztes „ők” sem úgy jön létre, hogy a közvélemény elosztja magát a kormánypárt(ok) és az ellenzéki pártok táborába. Pont fordítva: úgy lehet választást nyerni, ha a létező „mi” képéhez leginkább hasonlító pártot alakítok ki vagy -át, míg a vereség biztos receptje belepasszintani magam az „ők” szintúgy sok tényező által formált keretébe.

*

Nem a pártrendszer alakulása jelöli ki a legfontosabb törésvonalat. Ha például az a helyzet, mint most, azaz van egy nagy Fidesz és egy mütyür, megosztott ellenzék, akkor a törésvonal pártokon (illetve szavazótáborokon) belülre kerül. Jelenleg a legplasztikusabb törésvonalakat országosan például az oktatás és egészségügy helyzete kapcsán, míg mondjuk speciálisan a fővárosban az esztelen fakivágások, szabadságlopás, városrombolás ügyében találhatjuk. Orbán Viktor két év múlva bele tudna bukni abba, amit az iskolákkal és a kórházakkal kapcsolatban tett, illetve mulasztott, Tarlóst pedig az általa formált, de az itt élők többsége által elvetett Budapest-képre hivatkozva válthatják le. „Mi” ugyanis nem azt támogatjuk ezekben a kérdésekben, amit „ők” csinálnak.

Országosan az „ők” vizualizációja első megközelítésben valamiféle Rogán-Habony-Vajna mixtúrával oldható meg. Míg ugyanis ők kacsalábon forgó palotában élnek, mi nem tudunk lakást venni, hovatovább bérelni is alig. Ők félmilliós gurulós bőröndöt húznak maguk után a reptéren, amikor első osztályon Ibizára röppennek, nekünk jobb esetben jut a fapados gép, rosszabb esetben az ócska utakon zötykölődő távolsági busz. Ők kérkedve és pofátlanul gazdagok, mi szegényedünk, a megtakarításokat éljük fel, vagy hónapról-hónapra tologatjuk a kiadásokat.

Ők nem hisznek a társadalmi mobilitásban, szerintük úgy helyes, hogy az leszel, ahová-aminek születtél. Ők svájci magánegyetemre íratják be a gyerekeiket, nekünk marad a tandíjas magyar felsőoktatás, ha egyáltalán... a mi szüleink azt számolgatják, hogy a második gyereknek is ki tudják-e nyögni az egyetemi tanulmányait, mi dolgozunk az egyetem mellett, hogy valahogy megtermeljük az ehhez szükséges pénzt. Nálunk a „családi összefogás” nem azt jelenti, hogy valahonnan bepottyan a vagyonbevallásba újabb nyolcvanmilliós hazugság, hanem azt, hogy unokatestvértől öröklődik a kabát meg a cipő, vagy a fiatalok beköltözhetnek a félszobába.

És eleve, a fene egye meg, míg ők lazán alapítanak nagy családot, öt gyerekkel akár, mi egyre később vállaljuk az elsőt, egyre jobban meggondoljuk a másodikat, és nem tudunk olyan unortodox családi költségvetést írni, ahol nem az éhezés szinonimája a harmadik gyerek.

Ők aranykártyás ügyfelek a magánklinikán, mi fél délelőtt ülünk a háziorvosnál a beutalóért, amivel három hónap múlva kapunk időpontot a vizsgálatra, egy év múlva a műtétre, és ha hamarabb baj lesz, akkor késve jön a mentő, négy órát várunk az egyetlen orvosra a sürgősségin, és kerítéslécekkel kipócikolt, negyven éve szétesett kórházi ágyakon fekszünk. Mármint egy darabig, mert aztán hazaküldenek, otthon mégis kényelmesebb gyógyulni. Papíron persze továbbra is a kórházban fekszünk, negyvenen a harminc férőhelyen, hogy megkapják a pénzt utánunk.

Ők Facebookon posztolgatják, meg bulvárlapoknak villantják az újabb és újabb ékszereket, mi meg örülünk, ha a csuklónkon, és nem zálogházba hordjuk a nagypapa óráját. Mi egyesével számon tartunk minden fát a büdösödő fővárosban, mert a parkjaink adják az oxigént, az ingyen elérhető zöldterületet, piknik, kutya, nagyiséta, babakocsi; ők a budai, hegyvidéki jólét lombjai alatt, vagy bármilyen, a miénknél felelősebb kormány által megvédett, külföldi parkokban szívják a friss levegőt. Ők le akarják tarolni, be akarják építeni a Városligetet. Sötétített üvegű, bazi nagy autókban szelik át a várost, miénk a szerencsétlen, össze-vissza rángatott tömegközlekedés. Mi fogunk megdögleni a hármas metróban. A mi bringás jelzéseinket kaparják fel az utakról.

Hozzájuk tartoznak a ripacskodó milliárdosok is, meg a névtelenül mocskolódó, silány propaganda-bloggerek. Ők azok is, akik Kiss László áldozatát mocskolják, és az úszósport úgynevezett érdekében még a nemi erőszakot is képesek relativizálni. Mondom én, hogy nem pártpolitikai, vagy a kormány-ellenzék kettősségre fekvő törésvonal ez.. Hiszen ők azok is, akik a hangosan cigányozó kisebbség kedvéért hazug „arany középutat” keresnek a rasszizmus és az emberi jogok között.

Ők tunkolják bele a megalázó „ha már falun él, termelje meg magának az ételt a kertben”-jobbágysorba a vidéki embereket, míg mi vagyunk azok, akik szerint ne a könyöradománynak odalökött napos csibe, hanem a vezeték nélküli internet csipogjon a falusi ház udvarán, mert arra lehet alapozni a fejlődést, majd a jobb életet. Mi magunktól egészen más cikkeket olvasunk, tévéműsorokat nézünk, honlapokat böngészünk, mit amiket ők a tőlünk lopott közpénz-milliárdokkal az arcunkba akarnak tolni.

*

A „mi” és az „ők” közötti törésvonal széles és mély. És ez így helyes. Demokráciában az alternatívák versenye termeli ki a megoldást, nem az egy akolba terelés. Hazug és képmutató álláspont a választás fontosságát relativizálni: úgy még soha nem lett jobb semmi, ha a „mindenki mondja ugyanazt” paranccsal hallgattattuk el az ellenvéleményt. Vannak persze, akik ezt szeretnék: kormányoldalon a hegemónia fenntartásáért, egyes ellenzéki szereplők pedig azért, mert csak a saját táboron belüli pozíció érdekli őket. Bizony, van olyan ellenzéki, aki nem „mi” vagyunk, és van olyan, jobb híján kormánypárti szavazó, aki messze nem „ők”.

Nehéz, de nem lehetetlen feladat, hogy 2018-ban „mi” nyerjünk. Tény, hogy sose volt még ennyi eszköz arra, hogy egy, a többségi vélekedéssel szemben politizáló kormány megőrizze a pozícióját, és sose volt még ilyen erős önzés az ellenzéki pártokban, amivel a „mi” érdekeink felvállalása helyett a saját politikai túlélésüket helyezik előtérbe. Például úgy, hogy nem velünk foglalkoznak, hanem 2018-ban is belezsarolnak abba a helyzetbe, ahol csak egy ügyek nélküli, tuti vesztes összefogósdira lehet szavazni. Az ugyanis, hogy mi nem szeretjük ennek a kormánynak a politikáját, nem jelenti azt, hogy automatikusan leszavazunk az ellenzékinek mondott pártokra. Pláne nem egyszerre mindre.

Mi többségében most nem-szavazók vagyunk. Távolságot tartunk a pártoktól. Bajainkat dühödten tagadja a kormányoldal, és azokra nem igazán ad komplett, hihető választ az ellenzék sem, legfeljebb részeiben, darabosan talál bele, amikor mondjuk kinyírja a vasárnapi boltzárat, vagy kivonul megvédeni a fákat a láncfűrészektől. Javarészt fölöttünk-mellettünk zajlik a politika, szinte csak „ők” csinálják. Nekünk nem igazán van képviseletünk.

Úgy is fordulhat, hogy 2018-ban már „mi” ki is maradunk a választásból, „ők” lesznek a kormány és annak ellenzéke is. Vagy, és én ebbe az irányba próbálom a magam szerény eszközeivel rugdosni a magyar politikát, dönthetnek egyes pártok úgy is, hogy mi legyünk a szavazóik. Akkor is, ha e pártokat „ők” innentől kritizálni és támadni fogják, vagy épp az összefogósdi szelével befújt hangos közhülyéktől is el kell búcsúzniuk emiatt. Nem baj, hiszen nem vagyunk egy brancs. Mi nem ők vagyunk.

Na, de most lássuk, mit kezdtek velünk!