Amit nem teszünk meg: Szakály Sándor és a Brexit

Van a stratégiaalkotásnak egy nagyon fontos törvénye, mégpedig ez: a stratégia lényege, központi magja, szíve-lelke annak meghatározása, hogy mi az, amit nem teszel. Hol ér véget az a terület, amelyben meghatározod magad a világnak, és amellyel eladod termékedet, legyen az bár egy fogkefe, autó, hit, vallás vagy ideológia? Hol vannak a határok, amelyeket nem lépsz át? A „mit nem teszel” elvével mutatod meg ugyanis saját körvonalaidat, végeredményben a karakteredet. Persze, ha vannak egyáltalán karakterjegyeid. Ha az autód kényelmes és biztonságos, akkor nem feltétlenül kell gyorsnak is hirdetned. Ha a Bibliában hiszel, amelyből azt olvasod ki, hogy a homoszexualitás bűn, akkor nem kell támogatnod a melegek házasságát, viszont ha az egyetemes emberi jogokért és az egyén szabadságért küzdesz, akkor meg épp e mellett kell érvelned. Ha elkötelezett demokrata vagy, nem érthetsz egyet a nácikkal. Vagy ez, vagy az – mindkettő nem megy. Minden stratéga tudja, hogy az arculat építésébe sokkal egyszerűbb bevenni a pozitív, konfliktusokat gyengítő állításokat és ezekről hosszú listát írni, mintsem meghatározni azokat a pontokat, ahol nemet mondunk a világ bizonyos tendenciáira, s ezáltal feszültségbe is kerülünk vele, így erősítve identitásunkat, így téve markánsabbá megjelenésünket. Akit senki sem utál, azt senki sem szereti – ez a gyakorlati érv amellett, hogy tudnunk kell nemet mondani.

David Cameron nem tudott nemet mondani a népszavazást követelőknek a brit országos választások előtti kampányban. Úgy döntött, inkább az élükre áll, amivel megnyerte a választásokat, de belebukott a népszavazás eredményébe. A populista kiszakadni válókat egy olyan lépéssel, a népszavazás ígéretével gyengítette meg politikailag, hogy aközben az ő céljuk valósult meg: az Egyesült Királyság elhagyja az uniót. David Cameron figyelmen kívül hagyta a „Mit nem teszek” stratégiai törvényét. Azon politikusok közé sorolta magát, akik nem érezték meg a határt, ahonnan már szemtől szemben, a konfliktust fölvállalva kell megharcolniuk a magukét.

Pár éve olvastam Pröhle Gergely fideszes politikus nyilatkozatát a Heti Válaszban, ahol azt fejtegette, hogy bejött Orbán Viktor stratégiája az árpádsávos zászlókkal, a nemzeti radikális üzenetekkel, a szélsőjobboldali értelmiség egy részének a Fideszbe integrálásával, hiszen a Jobbik ezért nem tudott markánsan előretörni. Sokszor visszaköszönt az elmúlt években az a Horthy-rendszerből eredő, hagyományokon alapuló jobboldali gondolkodás, amely azzal indokol vállalhatatlan politikai cselekedeteket, hogy azok segítségével a szélsőjobbtól menti meg a hazát. Lehet például Szakály Sándornak Veritas Intézetet ajándékozni, és akkor házon belülről köpködhet kifelé, amikor azt mondja a numerus claususról, hogy az nem volt jogfosztó intézmény. A probléma azonban ott van, hogy a köpködésekre nyitott választók mindig nagyobbakat akarnak köpni – ez a radikalizmus zsákutcája. A nyughatatlan radikálisoknak belső, lelki rendszerhibájuk van, amellyel képtelenség megállapodásokat kötni. Ideig-óráig lehet, de aztán szétrobbannak a belső feszültségtől. A Wass Albert-kultusz, Hóman Bálint emlékének ápolása, Nyirő József hamvainak kormányzati ide-oda szállítása „megoldja” a ma problémáját, de sokkal nagyobbat termel holnapra.

Hallottam és olvastam ismerőseimet, amint arról beszéltek és írtak, hogy az osztrák események – a Szabadságpárt majdnem elnyerte a főpolgármesteri, majd a köztársasági elnöki pozíciót – azt igazolják, hogy az Orbán-féle magyar út jó, hiszen itt nem emelkedtek ki ennyire a szélsőségek. Nos, túl azon, hogy az osztrák Szabadságpárt soha nem engedne meg magának olyan szélsőséges nyilatkozatokat, mint amilyeneket a Horthy-rendszer jogfosztásainak védelmezői mellé állva kormányzati szereplők tettek, a Horthy-rendszer egy szemszögből, David Cameron más aspektusból megmutatta, hogy a harc elkerülése leginkább csak a problémák eltolása és felnagyítása. A Szabadságpártot el nem viselő osztrák szavazók – ha kemény munkával is – esetleg hamarabb túljuthatnak a saját szélsőségükön, ha most megharcolnak vele. Ami pedig minket illet: talán majd kicsit később, de akár sokszoros erővel zuhanhat ránk az, amivel most nem merünk szembeszállni.