Az összes lehetséges érveket leírták. Valószínűleg igaz, hogy a népszavazásra föltett kérdés logikátlan, jogilag hibás, következményei bizonytalanok; a népszavazási kérdésben megbolygatott probléma pedig ebben a formában nem is létezik.
Fölvetették, hogy itt burkoltan az Európai Uniótól való eltávolodás a tét, amely akár kilépéssel végződhetik.
Mind a jogi megfontolások, mind a Magyarország és Európa közötti kapcsolatok fontosak, de nem a legfontosabbak.
Azért emelik ki őket az ellenzéki szószólók, mert az alapkérdéshez – érthetően – nem mernek nyúlni. Azért beszélnek ellenzéki értelmiségiek kultúrákról és mentalitásokról meg hasonlókról, mert ők se. Ugyancsak érthetően.
Az alapkérdésről nyíltan (mert fölénye tudatában) a jobboldal beszél.
Arról van szó ugyanis, hogy beengedjen-e a magyar állam Magyarországra pár ezer közel-keleti, közép-ázsiai és észak-afrikai menekülőt. Akkor is, ha esetleg akad köztük néhány rossz fiú.
A közvéleményt – majdnem egészében – megtévesztette a látszat és a látszatra épülő propaganda. Elfogadta, hogy vannak olyan megváltoztathatatlan kulturális tulajdonságok (ez esetben állítólag vallási eredetűek), amelyek merényletekhez meg egyéb erőszakos „cselekményekhez” vezetnek. Ha ez a gondolat helytálló, akkor „az európai értékekből” mindenképpen a színes népek tömeges lemészárlása, rabszolgaságba döntése következik, népirtás, haláltáborok, atombomba. Akkor itt mindannyian potenciális gyarmatosítók, rabszolgatartók, tömeggyilkosok, inkvizítorok, kínvallatók vagyunk. Nőpofozó, gyermekbántalmazó, pedofil állatok vagyunk, felelőtlen környezetszennyezők, a mások szenvedéseivel szemben közönyös morálbetegek.
Mindenki tudja, hogy ez ostobaság. Némelyek ilyenek, mások meg nem. A hasonló ostobaságok a muszlimokkal (és mindenkivel) szemben éppen ennyire bárgyú föltételezések, amelyeken – ha nem volnának politikai szenvedélyek tárgyai – mindenki kacagna.
A „kulturalizmus” és a rasszizmus gondolati szerkezete nagyon hasonló: mindkettő körülírható populációk rögzített, állandó erkölcsi és intellektuális tulajdonságait tételezi föl, ami ellentmond mind a tudománynak, mind a hétköznapi tapasztalatnak.
De ezen a masszív, bár nyilvánvalóan téves előítéleten most még nem lehet változtatni, mert a (sokféle, itt nem tárgyalható okból) kritikai érzékét, olykor ép eszét vesztett közvélemény többsége egyszerűen nem hallgat oda.
Lehetséges, hogy nem lehet segíteni tízmilliókon. De ebből nem következik, hogy nem kell segíteni senkin. A népjóléti rendszerek (egészségügy, szociális juttatások, népoktatás, nyugdíj, infrastruktúra, szociálisbérlakás-építés, művelődés) – az uralkodó osztály és az állam hibájából – rossz állapotban vannak, és a tömeges bevándorlás terhét nem bírnák elviselni. (Ráadásul a fajgyűlölet és xenofóbia légkörében a hatalomnak nem kell beszélnie béremelésről, segélyről, foglalkoztatásról, szegénységről és hajléktalanságról. A szociálpolitika vakációzhat.) A szolidaritás köztünk, fehérek között is igen gyönge: realisztikusan nézve nem várható el nagyobb méretű szolidaritás idegenekkel szemben.
Nem szólva a magyarországi fehérekkel évszázadok óta együtt élő romák iránti széleskörű ellenszenvről, annak az elutasításáról, hogy a cigányokra is kiterjesszék a társadalmi egyenlőséget és egyenjogúságot – ebben a tragikus és a fehér többségre nézve is veszedelmes ügyben tapodtat se haladunk előre. Mit várhatunk a mi társadalmunkban a még „idegenszerűbb” színes bőrűekkel szembeni, a manipulatív idegengyűlölő propaganda által acélkeménnyé kovácsolt attitűdöktől? A szerénység indokolt.
Pillanatnyilag itt csak minimumokról lehet és szabad beszélni. Ez nem nagyon erkölcsös dolog, és én nagyon fájlalom, hogy ezt kell mondanom.
A bojkottnál többet – akármennyi ismeretes hátránya van, és akármennyire igaz, hogy a valódi bojkott hangosan és önérzetesen tiltakozó társadalmi mozgalom jelenlétében lehet csak hatásos – ebben a tönkretett társadalomban ezúttal nem lehet javasolni. Igaz, kevesebbet se. Arra azonban mégis meg lehet kérni honfitársainkat, hogy kifejezett, nyílt gonoszsághoz ne asszisztáljanak.
Én általában híve vagyok a nyílt vitának, de ebben a helyzetben azt javasolom: az egyébként vitatható bojkottfölhívásról szóló eszmecserét ezennel rekesszük be.
A különféle ellenzéki erők (pártok és más szervezetek) támogatói között is hódít az idegengyűlölet és az etnikailag színezett terrorpánik. Ez tény. Ezeknek a politikai erőknek a vezetői nem kockáztathatják meg, hogy amúgy is csekély számú támogatóikat még jobban elidegenítsék maguktól. Nélkülük pedig ebben a percben kollektív cselekvés még nem lehetséges. Ez is tény. Elszomorító tény. De tény.
Az „igen” szavazat – amely logikailag épp olyan képtelen sajnos, mint a „nem” – e pillanatban céltalan és lehetetlen.
Hagyjuk abba.
Most a bojkottra kell biztatni, akit még lehet. A stratégiai viták ürügyén számosan visszahúzódnak a konfliktusból, hiszen a – jellegzetesen undorító terminussal – „migránssimogatónak” nevezett együttérző és emberbaráti magatartás ebben a légkörben roppantul kényelmetlen.
A szélsőjobboldali kormányzat és az ellenzék szélsőjobboldali része által támogatott „nem” szavazat következménye világos: megszemlélhető Röszke és Tompa környékén, ahol a nemzetközi és a hazai jog lábbal tiprásával embertársainkat gyötrik, kínozzák, éheztetik.
Csak annyit mondhatunk az elbizonytalanodott és nagy mértékben fertőzött többségnek: rendben van, nézzük meg majd, mi az a kevés, amit ez a társadalom a jelen körülmények között képes vagy hajlandó megtenni legalább kevesekért, de ebben a kétszínű, aljas játékban ne vegyetek részt. Legalább annyit tegyetek meg, hogy otthon maradtok.
Nem kell valakinek azt hinnie, hogy helyes lenne százezreket befogadni (bár a dúsgazdag „migránsok” ellen, akik kormányközeli offshore cégeken keresztül vásárolnak úgynevezett letelepedési kötvényeket, azaz magyarul: baksis ellenében szerezhetnek – könnyedén – magyar állampolgárságot és letelepedést, nem nagyon van kifogása senkinek). De nyomorgó százezrek időleges befogadását, pláne állandó „betelepítését” ma a Nyugat se javasolja, nem hogy követelné.
De azt ugye senki nem gondolja, hogy a szerencsétlen földönfutók közül még pár embernek se segítsünk, s amíg a magyar rendőrtisztviselők „ellenőrzik” őket, az őrületig bántsuk őket. Legalább engedjük meg a nemzetközi szervezeteknek, az ENSZ-nek és a többieknek, hogy a saját pénzükből tegyenek valamit az áldozatainkért.
Márpedig elmenni a népszavazásra ezt jelenti: hogy ne segítsünk senkinek.
A népszavazási részvétel Röszkét jelenti. Meg az ásotthalmi „mezőőröket”.
Maradjatok otthon. Ennyit azért talán megtehettek. Nem nehéz. Jótéteményekért nem könyörög már senki. Csak annyiért könyörgünk: legyetek szívesek, lehetőleg tartózkodjatok a különösen durva és jóvátehetetlen gaztettektől.
A többit meglátjuk.
