„Még ma sem értem, hogy úsztam meg azt a poént, de hagyták lemenni a tévében”

Szeptember 3-én lép fel Budapesten az amerikai stand-up új generációjának egyik legígéretesebb tagja, Sam Morril New York-i komikus, aki már 24 évesen a Comedy Cellarban humorizált. A rákkal ő sem viccelődhetett, de egy feldugott ujjas poénja lemehetett a CBS-en.

Zajlik az amerikai turnéja. Érez különbséget a kék és a vörös, vagyis a főleg demokrata és az inkább republikánusnak számító államok közönsége között?

Egy barátom szokta mondani, hogy a vörös államokban lévő kék városok közönsége az igazán jó. Senki sem sértődik meg semmin, az itt élők mindenféle-fajta véleményhez szokva vannak.

Érték hevesebb reakciók egy-egy politikai poén után?

A műsorom nem kimondottan politikai, de persze, ha Donald Trumppal viccelődsz, az könnyen triggereli a közönséget. Az emberek be tudnak rágni ezekre a viccekre, miközben az elnök népszerűsége lefelé tart. Manapság már azt sem tudom, hogy azok, akik visszaszólnak, igazi emberek vagy chatbotok. Jönnek néha durva kommentek, de fogalmam sincs, hogy hús-vér emberek vannak-e mögöttük.

Innen is gratulálnék Elonnak, Zuckerbergnek és a social média többi urának: ha az emberiség megosztása volt a cél, elsőosztályú munkát végeztek. Hasít a dolog minden szinten, globálisan is.

Az a fajta stand-upos, aki leszól a színpadról a közönségnek. Hogy reagálnak a megszólítottak? Volt, hogy megdobálták valamivel?

Inkább a fordítottja szokott történni. Léteznek földrajzi helyek, ahol nem nagyon nevetnek. Ami csak azért furcsa, mert a műsor után odajönnek és közlik velem, hogy imádták a show-t. De hát nem nevettek! Mi komikusok pedig ebben mérjük a teljesítményünket, nevetésről nevetésre haladunk előre.

Csak hát a skandináv országokban nem igazán nevetnek, belül szórakoznak, fejben.

Ne már, haver, ez nem performance art, nekem röhögésre van szükségem! Valahogy így élem ezt meg. De azt mondják, arrafelé ilyen a vérmérséklet. De lehet, hogy így cseszegetnek.

https://www.youtube.com/watch?v=ql48ga7wk3E

Kontinentális ellenpélda?

Milánó. Úgy éreztem magam, mintha Johnny Carson show-jában vendégszerepelnék a nyolcvanas években. Három poén után taps. Majd megint. Az amerikai közönséget jobban kiismertem, mint az európait. Vannak helyek, ahol úgy jöttem le a színpadról, hogy ha egy mód van rá, ide nem térnék vissza. Általában azonban úgy vagyok vele, hogy adok egy második esélyt minden városnak. Ha nem ment valami fényesen a műsor, akkor is.

Van menekülő útvonala, ha tartós és egyre kínosabb a csend?

Hozzászólások