Habár a leggazdagabb társadalmi réteg tagjainak éves jövedelme hat–nyolcszorosa a legszegényebb tizedhez tartozókénak, a gépkocsik és más tartós fogyasztási cikkek birtoklásáról szóló adatok önmagukban nem feltétlenül árulkodnak riasztó különbségek kialakulásáról a honi népességen belül.
Mosogatógépe például a legmódosabb egymillió személy 28 százalékának van, ám a hasonló adat a legszerényebben élő legalsó társadalmi dekád (tized) esetében is állítólag eléri a 10 százalékot.
Pusztán a színes televíziók száma alapján sem lehetne kiáltó vagyoni differenciákról beszélni a szegénynegyedek, illetőleg a kertvárosi vagy belvárosi elit körzetek lakói között, már csak azért sem, mert mindkét csoport esetében átlagosan több mint egy készülék jut minden egyes családra.
A legkevesebb jövedelemből élőknél száz háztartásra 135 színes tévé jut – derül ki a KSH legutolsó (2014-es) adataiból –, míg a legjobban eleresztett réteg körében 141 a hasonló mutató.
A mobiltelefonok tulajdonlását tekintve még érdekesebb a képlet: a legalsó társadalmi réteg tagjainak a zsebében többnyire két távbeszélő lapul (a pontos adat 189 készülék száz főre vetítve), miközben a legmódosabbnak számító egymillió személynél csak 166 volt a párhuzamos adat. Igaz, a „tudásukról”, a használatuk gyakoriságáról, módjáról már nem szól a statisztika.
A KSH által folyamatosan monitorozott 16 tartós fogyasztási cikk között akadnak azért olyan berendezések is, amelyek nemcsak kurrens holmiként, hanem bizonyos fokig státusszimbólumként is működhetnek. Digitális vagy videokamera a kifejezetten tehetős háztartások 19 százalékában található például itthon, a legszegényebb családok körében csupán 3 százalék az arány.
Nem egészen kétszeres a különbség viszont a két pólusképző csoport között az egyik legdrágábban üzemeltethető tartós fogyasztási eszköz, a személygépkocsi tekintetében. A legjobb módban élő háztartások 77 százaléka tart fenn saját személygépkocsit, a társadalom legalsó régiójában a családok 40 százalékáról mondható el ugyanez. Az említett arányszámok nem tesznek különbséget persze aszerint, hogy adott esetben egy felső kategóriás, vadonatúj Mercedest, vagy egy lestrapált, 30 éves Ladát tart üzemben valaki.
Arra is akad ugyanakkor példa, hogy egy széles körben elterjedt fogyasztási cikkből nem azok vesznek a legtöbbet, akik ezt a jövedelmi viszonyaik alapján megtehetnék, hanem éppenséggel a középosztályhoz tartozó rétegek. A már szóba került színes televíziók esetében vélhetően épp erről lehet szó, hiszen országos átlag szerint száz háztartásra az évtized közepén már 149 ilyen készülék jutott, a legalsó és a legfelső rétegek otthonaiban, nyaralóiban viszont pár százalékkal kevesebb ilyen népszórakoztató berendezés üzemelt.
A rendhagyónak tetsző jelenségre az lehet talán a magyarázat, hogy a leggazdagabb családok a tévé mellett gyakran saját házimozirendszert is működtetnek, ami viszont nem szerepel a statisztikusok által folyamatosan szemmel tartott fogyasztási cikkek között. A különféle szórakoztatóelektronikai eszközök esetében gyakorta ugyancsak hasonló lehet a képlet.
Hogyan indult az iráni nukleáris program? Hogy vélekedtek az ország legfőbb vallási vezetői az atombombáról? És legfőképpen, milyen valós kockázata lehet egy iráni atomfegyvernek?
Ezúttal üres volt a csomagtartó.
Az okok most egyértelműek.
Pénteken Genfben találkozik az iráni külügyminiszter brit, francia és német kollégáival, valamint az EU külügyi képviselőjével.
Nem a „luxizás” leleplezése hozza magával a felháborodást. A nagy változásokhoz vezető lendület hosszú idő alatt halmozódott fel.
A Bonbonetti irodákat is fog építeni.
Rendkívül értékes lehet.
