Czeizel Barbara: Abban a pillanatban felállok, hogy politikai nyomás nehezedik rám

„Küzdő típus vagyok. Életem nagy részében küzdöttem: hogy túléljem a gyerekkoromat, majd a sportolói karriert, később azért, hogy megalapozzam a sérült kisgyermeket nevelő családok minőségi ellátórendszerét” – avat be motivációiba Czeizel Barbara, a korai fejlesztés elismert szakembere. Nemrég e téma miniszteri biztosává nevezte ki Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere.

HVG: Az, hogy miniszteri biztos lett, politikai titulusnak is tűnik. A nevét adta ahhoz a rezsimhez, amit gyakran ér az a vád, hogy magukra hagyja az elesetteket?

Czeizel Barbara: Egyértelműen szakmai döntést hoztam, és abban a pillanatban felállok, amikor úgy érzem, hogy politikai nyomás nehezedik rám. Amióta huszonöt éve létrehoztuk a korai fejlesztés és a kora gyermekkori intervenció ellátórendszerének alapjait, folyamatosan lobbiztam a kormányoknál, hogy ez minden rászoruló magyar családnak alanyi jogon elérhető legyen. A szociális–liberális kormányzatok lényegi lépést nem tettek. Érdekes módon a mostani kormányzati ciklusban jutottam el arra a szintre, hogy egy miniszter, Balog Zoltán szánt rám időt, meghallgatott, és megértette a problémát.

Czeizel Barbara, a korai fejlesztésért felelős miniszteri biztos

Stiller Ákos

HVG: Minek a hatására kötelezte el magát a fogyatékkal élők ügye mellett?

C.B.: Anyukám tartósan egy evangélikus szeretetotthonban dolgozott, ahol fogyatékkal élő embereket látott el. Jártam oda, illetve apu is elvitt magával abba a budatétényi bentlakásos intézménybe, ahol akkoriban kutatott. Tehát nem volt számomra idegen ez a terület. Mindig vonzódtam a nem teljesen szabályos dolgokhoz, és a gyógypedagógia is ilyen.

HVG: Úgy hírlik, leosztott szerepek voltak a családban: az egyik bátyját orvosnak, a másikat művésznek, önt pedig sportolónak szánták. Megfelelési vágyból, engedelmességből kezdett versenyszerűen futni?

C.B.: Apám úgy ítélte meg, hogy alkatilag a futásra vagyok a legmegfelelőbb. Tizenhat éves koromig szinte az egész életemet ez töltötte ki. Majdnem minden versenyt megnyertem, mégsem éreztem sajátomnak azt a közeget. Anyám halálával úgy éreztem, az elvárás ötven százaléka megszűnt. A sportsérülésem után pedig papírom is volt arról, hogy nem kell többé futnom.

HVG: A nyolcvanas évek alternatív művészvilágában is megmártózott, csatlakozott Jeles András Monteverdi Birkózókör színjátszó köréhez. Mi motiválta? Lázadt?

C.B.: Kamaszkori lázadásra nem volt szükségem. Édesanyám már kiskoromtól beteg volt, majd meghalt. Édesapám pedig szinte alig volt otthon, majd nem is élt velünk. A két bátyám nevelt fel, az ő révükön kerültem az alternatív művészek társulatába, ami egyszerre volt szellemi kihívás és pszichoterápia. Első férjemet, Kistamás Lászlót, a Kontroll Csoport alapítóját is ott ismertem meg.

HVG: Mennyire volt nyomasztó apja „árnyékában” – hasonló szakterületen – bizonyítani?

C.B.: Szellemi nagysága, egyedi szeretete mellett sok előnyét nem éreztük annak, hogy Czeizel Endre az apánk. A testvéreimmel azt akartuk bebizonyítani, hogy önálló identitások vagyunk, és nem az apánk oldalvizén evezünk. Ebben volt egyfajta pszichés dac, büszkeség meg tisztelet is. A diplomázásom után volt néhány szakmai kapcsolódásunk.

HVG: Mióta érzi úgy, hogy már nemcsak Czeizel lány, de a „saját jogán is” beírta magát a szakmába?

C.B.: Mindig toltam magam előtt a láthatatlan betonfalat. 2009-ben megkaptam a Pannon Példakép elismerést, amit azoknak ítélnek oda, akik valami újat alkotnak. A díjátadás másnapján apám kedvesen azt mondta: „Hallom, Barbikám, hogy valamit elértél, és büszke lehetek rád.” Negyvennégy éves koromban ez volt az első elismerés a részéről.

HVG: Nem csak sikerekben van része. Hogyan viseli, amikor kiderül, hogy a kezelt gyermek felnőttkorában is fogyatékkal terhelten fog élni?

C.B.: Természetesen megráznak egyes történetek, de az első reakcióm mindig az, hogyan lehet segíteni a családokat. A reménytelen kategóriát nem ismerem. Nincs olyan, hogy valakiről lemondunk.

HVG: Czeizel Endre lányából idővel Fodor Gábor felesége lett. Hogyan viselte, amikor férje a politika első vonalába került?

C.B.: Én már politikusként ismertem meg Gábort. Nagy szerelem volt a miénk, ráadásul vonzott, amit az akkori Fidesz képviselt. Két önálló, szuverén, szerető ember és szülő igyekszik megtalálni az útját. Előttem volt, van anyám mintája, amit semmiképpen sem akartam követni. Ő ezerszázalékosan megfelelt apám és apám családja elvárásainak, miközben a saját, különleges személyisége nem tudott kibontakozni.

HVG: Köztudottan elszánt liberális és demokrata, rendre kiáll azok mellett, akiket a másságuk miatt kirekeszt a társadalom. A gyerekeit is szabadelvűen nevelte?

C.B.: Független ember vagyok ideológiailag és a szabadságjogaimban is. Nevelési helyzetekben is mindent megbeszélünk a férjemmel, de gyakran mások az elveink, érveink. Hiszem, hogy a gyerekek számára jobb, hogy nem a klasszikus családi rendszerben élünk. Így őszintén látják a véleménykülönbségeket, a kompromisszumokat, a megértésre törekvést, és megvan a lehetőségük, hogy ők is szabadon kibontakoztathassák a személyiségüket.

HVG: Említette, hogy a kinevezését nem politikai feladatként fogja fel. De amúgy be lehetne vonni a politikai csatákba valamelyik oldalon?

C.B.: Nem tudom elképzelni magam egyetlen merev ideológiai vagy szabályrendszerben sem. Az sem véletlen, hogy új munkahelyet hoztam létre teljesen új szemlélettel, nyitott gondolkodású szakemberekkel. A szabályok azért vannak, hogy felülírjuk őket, ha már elavultak. Így igyekszem élni az egész életemet, képviselni a szakmaiságomat.