Bolond ez a Gulyás? Sorra magyarázzák el a hozzáértők: a politológus Ceglédi Zoltán, a választási szakértő László Róbert, a szociológus Bruszt László vagy éppen az egykori képviselő Eörsi Mátyás, hogy nincs értelme arányos választási rendszert követelni, hiszen arányos választási rendszerben kevesebb esély van mindenestül megszabadulni az Orbán-rendszertől, mint ha a jelenlegi többségi rendszert fordítják megalkotója, a Fidesz ellen. Csak hinni kell abban, hogy le lehet győzni a Fideszt, és ehhez kétféleképpen is el lehet jutni. A szocialisták szerint mindenki, akinek elege van a Fideszből, álljon oda a legerősebb ellenzéki párt, az MSZP, illetve Botka László mögé, legyen közös lista és minden egyéni választókerületben egyetlen közös jelölt, és begyűjthető a hiányzó egymillió szavazat. Mások szerint össze kell fogni mindenkit, aki demokratikus Magyarországot akar, minden egyéni választókerületben egyetlen jelöltet kell támogatni a Fidesz (és a Jobbik) jelöltjével szemben, és megszerezhető az akár kétharmados többség, még ha több listán indulnak is a demokratikus oldal pártjai, hogy senkinek se okozzon nehézséget leadni a szavazatát.

Gulyás nem bolond. Akik értetlenkednek amiatt, hogy miért kezdeményezett választói mozgalmat az arányos választási rendszerért, nem figyeltek föl egy fontos mozzanatra. Április 15-én a Szabadság téri „Nem maradunk csendben” tüntetésen vádlott-társa, Varga Gergő először megállapította, hogy összetört az az illúzió, hogy Magyarországon demokrácia van. Utána megkérdezte a tömegtől, hogy hisznek-e „abban, hogy a Fideszt le lehet váltani választáson”. Azt a választ várta és meg is kapta, hogy nem. Minden bizonnyal Gulyás sem számít arra, látva a mai támogatottsági arányokat, hogy a jelenlegi politikai feltételek mellett a politikai színpadon jelen levő pártok a Fideszt egy év múlva a választáson legyőzhetik. Míg az értetlenkedők – akárcsak négy évvel ezelőtt – azt feltételezik, hogy a demokratikus pártok támogatottsága összeadható és a kampány hónapjaiban jelentősen növelhető, és így a győzelemhez szükséges mértékben meghaladhatja a Fidesz támogatottságát, Varga és Gulyás jól láthatóan nem számít erre. Azt gondolják, hogy ahhoz, hogy legyőzhető legyen a Fidesz, nem elég a pártok szokásos készülődése és választási kampánya, hanem olyan demokratikus népmozgalmat kell indítani, amelybe bekapcsolódik minden demokratikus párt és bevonja abba a mögötte álló választói sokaságot, továbbá bevonható abba a mai pártokat nem támogató, de a Fideszt elutasító választói sokaság is. Ilyen demokratikus népmozgalom fellépése mozdíthatja csak meg a politikai preferenciákat. A kérdés csak az, hogy milyen politikai cél körül alakulhat ki ilyen népmozgalom.

Alighanem Gulyásnak is feltűnt, hogy hogyan sikerült a budapesti választók meglepően széles körét mozgósítani az olimpiai pályázatról szóló népszavazási kezdeményezés mellett, és hogy hogyan alakult ki nem kevésbé meglepően széles tiltakozás a CEU-törvénnyel szemben. Gulyás nyilvánvalóan azt feltételezi, hogy hasonló mozgósító céllá tehető a Fidesz érdekében bevezetett választójogi törvény eltörlése is. Akik ezzel szemben úgy érvelnek, hogy többségi választási rendszer is lehet demokratikus, hiszen ilyen az angol, a francia vagy az amerikai rendszer is, megfeledkeznek arról, hogy egy közjogi megoldásnak az egyes országokban más és más lehet a történelmi-politikai kontextusa. Franciaországban, Németországban, valamint a legtöbb közép-európai országban a köztársaság kiharcolása összefonódott a demokráciáért vívott küzdelemmel, míg Angliában, a skandináv és a Benelux-országokban a monarchia hagyományos közjogi keretei között működnek stabil demokráciák. Ehhez hasonlóan megállapítható, hogy általában ugyan igaz, hogy az arányos illetve többségi választási rendszer egyaránt lehet demokratikus, nálunk azonban az egyfordulós többségi rendszert a maga érdekében, a többi párt akaratával szemben vezette be a Fidesz, és az ezért az önkényuralom felépítésének és fenntartásának eszköze és emblematikus velejárója lett. Az egyfordulós többségi rendszert nem arra vezette be a Fidesz, hogy egyáltalán megnyerje a választást – arra a korábbi, 1990 óta működő választási rendszer is elegendő volt és a jelek szerint ma is elegendő lenne –, hanem arra, hogy kevesebb szavazattal is kétharmados többsége, tehát teljhatalma legyen, hogy fenntarthassa, tovább erősíthesse az önkényuralmat. Most Magyarországon ezért a választási rendszer átalakítása, arányosabbá tétele az önkényuralommal szembeni politikai harc fontos célkitűzése lehet ugyanúgy, ahogy azzá vált az olimpiai pályázatról szóló népszavazási aláírásgyűjtés is, miközben az olimpiáról szóló népszavazásnak Hamburgban, vagy az olimpiai pályázat visszavonásához vezető nyilvános vitának Bostonban semmiféle ehhez hasonló politikai töltete nem volt.

Az arányos választási rendszer kiharcolására szólítja fel a pártokat hosszabb ideje Haraszti Miklós is. Ő azonban a pártok bojkott-fenyegetésétől várja, hogy Orbán meghátráljon. Ebben nem hiszek. Hadd emlékeztessek arra, hogy az első Orbán-kormány idején Orbánnak a legkisebb fejfájást sem okozta, hogy az MSZP és az SZDSZ képviselője nélkül alakítson csonka kuratóriumokat a MIÉP együttműködésével. Pedig akkor még messze volt a demokratikus normák annyira egyértelmű áthágásától, mint amit manapság élünk meg. Gulyás kezdeményezése egészen más: ő nem a pártok bojkott-fenyegetésétől, hanem a választók tömegeinek közvetlen mozgósításától várja, hogy Orbán engedjen.

A pártstratégák és politikai „elemzők” azt hiszik, hogy ahhoz hasonlóan, ahogy egy jól működő demokráciában a politikai nyugalom körülményei között kialakult pártpreferenciák ügyes kampánnyal, alkalmas listavezetők megtalálásával és választási szövetségkötésekkel szervezhetők össze a kívánt választási eredménnyé, és ha ez így van, akkor érdemes az elérni remélt választási eredmény hozadékát a többségi rendszer megtartása révén megnövelni. Gulyás azt érezhette meg, hogy ezek hiú remények. Ahhoz, hogy esély legyen a változásra, amelynek nem egy kormány leváltását, hanem a kiépült önkényuralmi rendszer megdöntését kell jelentenie, a választóközönséget ki kell mozdítani a politikai nyugalom – ami az Orbánt támogatók oldalán mind ez ideig magabiztosságot, az Orbánt elutasítók oldalán reménytelenséget, beletörődést jelent – állapotából, és ehhez kell szerveződni, választói mozgalmat indítani. Kormányváltáshoz erre nincs szükség, elég a szokásos választási kampány, rendszerdöntéshez viszont az nem elég. Az olimpiai népszavazást kezdeményező aláírásgyűjtéssel – dicsérjük érte a Momentumot – és a CEU- és a civiltörvény elleni tüntetésekkel valami megmozdult, s ennek a mozgásnak a fenntartását, továbbvitelét szolgálná Gulyás népmozgalma. Hogy jól választotta-e meg az ügyet, amelyhez a szerveződést, a népmozgalmat köti, s hogy sikerül-e – az ő kezdeményezésé révén vagy másként – tartósan kimozdítani az Orbánt elutasítókat a reménytelenség, a beletörődés állapotából, meglátjuk a következő hónapokban.