Papp Réka Kinga
Papp Réka Kinga

Anyának lenni nem túl jó dolog. És ennek felelősei vannak.

Az anyák napja nem arra való, hogy a gyerekeink kierőszakolt háladalokkal pállottra untassák magukat és minket. Ezen a napon azt kell felidézni, mennyi fizetetlen munkát végeznek, mekkora el nem ismert szolgálatot tesznek az anyák a társadalomnak és az embertársaiknak. Erről nem a gyerekeink tehetnek, aljasság velük elvitetni a balhét.

Az összes gyerek körüli feladatot el tudják látni a férfiak, a terhességen, a szülésen és a szoptatáson kívül – sokszor hallani ezt a púderillatú magazinfeminista frázist, amelybe mindjárt bele is van építve egy jelentős elhallgatás. Tudniillik a terhesség, a szülés és a szoptatás a gyerek körüli legnehezebb, legmegterhelőbb, sokszor kifejezetten gyötrelmes feladatok. A szülés kínjait a Biblia is szóvá teszi, úgyhogy biztosan igaz.

Meglehetősen radikális feministának számítok Magyarországon, mert meggyőződésem, hogy a nők is emberek. Azzal azonban még én sem tudok vitatkozni, hogy a kis emberi erőforrások előállításának egy jelentős része a méhvel rendelkező honpolgárokra hárul. Egyelőre legalábbis nem hordtak még ki embergyereket szatyorban.

Mindenesetre az emberi fiziológia által kiszabott terhek, megpróbáltatások és sok erős fájdalom mellett bőven akad olyan kínszenvedés, amelyet tökéletesen feleslegesen mérnek ránk a társadalmaink, és ebben Magyarország megint büszkélkedhet a leleményességével. Itt van mindjárt a kínzókamrák igényességével megalkotott hazai szülészet, ahol pionírnak számít az az orvos, aki nem szeretné kezdő lépésben kettévágni a szülő nőket. Hogy császár- vagy csak gátmetszés lesz az ember büntetése, amiért szaporodni merészelt, sokszor a puszta szerencsén múlik. Az OECD országok között stabilan a listavezetők között vagyunk a császármetszések arányában, 2014-ben hozzánk képest csak Olaszországban és Törökországban végeztek több ilyen műtétet. A WHO ajánlása szerint az országos ráta 5-15 % között kellene legyen. A gátmetszések ügye még érzékenyebb terület. A WHO 10% alatti értéket tart elfogadhatónak, a legutóbbi hazai adat azonban 60% fölötti, de első szüléseknél a nők négyötöde esik át ilyen beavatkozáson, amelybe a többség nem egyezik bele. Geréb Ágnes három évtizedes keresztesháborúja eredményeképpen hat éve már lehet intézményen kívül szülni, de azt meg nem fizeti a TB, úgyhogy a tehetősek kiváltsága marad.

Ha véletlenül nem lenne mindez elég, akkor már a terhesgondozás alatt megkezdődik a nők fegyelemre szoktatása, egzecíroztatása, ellenőrzése, és a szülés körüli ellátásban minden más élethelyzethez képest is rengeteg a megaláztatás, kioktatás, letorkollás. A beszámolók nem hagynak kétséget maguk mögött: ha az ember csak úgy beszalad egy kórházba szülni, valószínűleg rosszul fognak bánni vele.

Emellé jön még a hálapénz intézménye, amelyről magam hamarabb szereztem tudomást, minthogy fogalmam lett volna a szülés fiziológiájának olyan alapvetéseiről, mint például hogy nem a gólya hozza. Van olyan kórházi büfé, ahol lehet kapni üres borítékot. A hálapénz egyik különlegessége, hogy nem a legrászorultabb egészségügyi dolgozók kaszálnak rajta, hanem a magasabb rangúak. A másik bája a szakma borravalós természetének, hogy az ember eleve azért próbálja magát az eljáró szakszemélyzet jóindulatába ajánlani, mert biztosan lehet tudni, hogy az ellátás alapesetben pocsék – és erről sokszor nem is a dolgozók tehetnek, hanem a körülmények. Mivel azonban a paraszolvencia egy informális kapocs, a fogyasztónak, aki szülések esetében többnyire kevesebb bántalmazásra és több türelemre és megértésre vágyik, semmilyen joga nincsen, semmilyen garanciát nem tud érvényesíteni a szolgáltatóval szemben. Hab a tortán, hogy a rendszer a legtöbb egészségügyi szakdolgozónak és orvosnak is rossz, mert túlterheli őket és kiszámíthatatlanná teszi az intézményi működést. Hogy mennyire igazságtalan, azt már fel sem hozom, a végén még emberi jogi fundamentalizmusnak tűnne.

De ha az ember kikeveredett az egészségügy első nagy taglója alól, és szerencsés esetben mondjuk nem beteg a gyereke – miközben sokaknak beteg a gyereke, és bár én nem tudok számot adni az ő megpróbáltatásaikról, azért ne feledkezzünk meg róluk, így például a méltányossági ápolási segély közelmúltbeli megvonásáról sem –, ideje szembesülnie a vonatkozó juttatásokkal. Illetve legtöbbször azok hiányával.

A GYES értelmezhetetlenül alacsony. A babakocsi felett sokszor viccelődtem azzal, hogy kértem egy pohár szódát meg egy kávét egy-egy kávézóban azzal, hogy „Na kicsi baba, máma elmulassuk a GYES-t!” Nem volt nagyon erős túlzás. A GYED és a TGYÁS peremfeltételei egyre feljebb csúsznak, pedig ezek sem csillagászati összegek, sőt. A családi pótlékból nagyjából kijön négy csomag pelenka, az olcsóbbik fajtából.

A családtámogatásokat már a NER korai szakaszában átszervezték adókedvezményekké, ami a sokat keresőknek kedvez, hiszen nagyobb keresetből több adót lehet visszaigényelni. Ugyanakkor a bejelentett fizetés nélkülieket, így például a gyermekkel jellemzőbben otthon maradó anyákat kizárja a kedvezményezettek köréből. Az üzenet világos a szegényekkel szemben. Balog Zoltán emberanyagminiszter már évekkel ezelőtt megmondta, hogy nem a megfelelő családokba születnek a gyerekek. Ha pedig a gyerekkel otthon maradó szülő valamiért szeretne anyagilag függetlenedni, őt is elvágják ettől a támogatás-formától, mert a hivatalosan kereső vagy éppen többet kereső fél fér hozzá ehhez a pénzhez. Ezzel is növekszik az a gazdasági nyomás, ami miatt sok bántalmazott nő nem tud kilépni a kapcsolatából, hogy magát illetve a gyerekét, gyerekeit mentse.

Ha az embert nem tartják el, ahogyan ez sokunkkal előfordult már, akkor persze el kell menni dolgozni a gyerek mellől, és ez a híresen gyerekgyűlölő magyar munkaerőpiacon nem lesz könnyű. A kilúgozott munkatörvény annyit ér, mint halottnak a csók. E helyütt el kell ismerni, a NER-kormány tett néhány érthetetlen előrelépést az anyai munkaerő-fronton: feloldották a munkavállalás tilalmát, végre igénybe lehet venni a GYED-et meló mellett is. És kell is, mert máshonnan nemigen lesz pénz, ha az ember nem volt eleve kipányvázva.

A kisgyermekgondozó intézményekben azonban továbbra is közelharc folyik a férőhelyekért, szabályos bölcsődebűnözés zajlik. Egész bohózatokat lehet megírni pusztán abból, milyen oda nem illő, gondosan becsomagolt tárgyakat cipelnek be a remegő szülők a bölcsis felvételi jelentkezésekre, hogy azokkal a Nagy Szent Intézményfenntartó jóindulatába ajánlják magukat.

Amíg nincs bölcsi, addig jellemzően az anyák maradnak otthon a gyerek(ek)kel. Sokan kényszerültünk már arra, hogy az épp eléggé kimerítő kisgyermekgondozás mellett éjjel, a saját alvásunkon spórolva, magunkat agyonhajtva dolgozzunk. Nem azért, mert olyan emancipáltak vagyunk, hanem azért, mert pénzt kellett keresni.

Az óvodákban kicsivel enyhébb a helyzet, de verseny itt is van, és agyonzsúfoltak a csoportok. A beteg gyerek miatt kikért anyai szabadnapok vaskos fekete pontok számos munkaadó szemében. Az iskolajelentkezés amolyan porított gyomorvérzés, annak minden apró fantasztikumával. Az én gyerekemet mondjuk felvették a körzetes suliba. Azért költöztem a környékre, mert egy drága és kicsi albérlet még mindig könnyebben megugorható teher, mint egy magániskola tandíja. Az újraporoszosított közoktatásban ugyanis nem csak az oktatás minősége és a körülményei vérlázítóak, de a gyerek és a szülő érdekérvényesítő képessége is töredékére csökkent, pedig korábban sem volt nagyon sok.

Ha idáig elküzdötte magát az olvasó, akkor már bizonyára vérben forog a szeme. Vagy azért, mert a fenti felsorolásban ráismer a saját tapasztalataira, vagy éppenséggel azért, mert nem volt még ezekben része – esetleg nem mostanában, és az idő mindent megszépít, tudomisén –, és ilyenformán nem tűnik hihetőnek egy ekkora horrorsztori. Pedig most jön az igazán fájdalmas rész.

Az eddig felsorolt rémségek ugyanis nem egyéni tévesztések, gonoszság vagy hanyagság eredményei. Ezek rendszerszintű hibák, sőt, sokszor katasztrófák, amelyek miatt sokan eleve nem is mernek (több) gyereket vállalni, pedig szeretnének, mások pedig, akik mégis belevágtak, napi szinten sínylik ezeket, gyermekeikkel együtt.

És majd csak ezen felül jön az összes olyan szenvedés, ami a két szülő közötti egyenlőtlenségből fakad. Hadd hívjam fel az olvasó becses figyelmét arra, hogy egészen mostanáig egy szó nem esett arról, hogy a magyar férfiak hogyan vagy hogyan nem vesznek részt a gyerekek körüli munkálatokban. Nem litániáztam arról, hogy vágódeszkával szeretném fejbe csapdosni azokat az apákat, akik büszkék, amiért sokat segítenek asszonyaiknak, mintha ugyan a gyerekgondozás nem is volna az ő feladatuk is, hanem valami olyasmi, amibe csak besegítenek. Nem írtam hosszan arról, milyen nagy az aránya a bántalmazást elszenvedőknek, köztük számos anyának, akiket sokszor éppen a gyerekeik iránti felelősség és az anyagi függés tart bent a számukra veszélyes kapcsolatokban. Nem szidtam a férfiakat. (Amúgy sem nagyon szoktam, legfeljebb színpadon.) Pedig ezek is fájdalmas és nehéz problémák, amelyek számos anya életét megkeserítik. Most azonban elégedjünk meg azzal, hogy szánkba vettük azokat az állami, szabályozási, szociális és szakmai szempontokat, amelyeken változtatni muszáj volna és lehetséges is, csak politikai akarat kellene hozzá. Ez a sok méltatlan teher nem két ember közötti viszony kérdése, ehhez senki alsógatyájában nem kell turkálni.

Végül azonban mégis azok viszik el a balhét az anyák sorsáért, akik a legkevésbé tehetnek róla: a gyerekeink. A hideg kiráz attól, amikor a gyerekem puszta kötelességből bárgyú háladalokat énekel, amelyeknek a szövegét sem érti. Ugyanazok a dalok, amiket én is énekeltem ovis koromban. Szeretem az anyámat. A gyerekem is szeret engem. Mégis rosszul vagyok ettől az intézményesített hálálkodástól. Nem a gyerek dolga, hogy megköszönjön valamit, ami jár neki. A gyerekeinknek nem kell hálásnak lenniük, joguk a van a méltó, szeretetteli és biztonságos gyerekkorhoz. Ezért cserébe semmit nem kell adniuk, nem feladatuk megérteni minket. Nem tartoznak nekünk az álmaikkal, a személyiségükkel. Nem alattvalók. Ők szuverén emberek, akiket nevelünk, a saját érdekükben korlátozunk, sokszor számon kérünk, aztán idővel útjukra eresztjük őket. Ha boldoggá tesznek minket, az egy kellemes melléktermék, de ez nem szükségszerűen alakul így. Tisztességes szülő nem várhatja azt a kölkeitől, hogy azok örök életükre az ő boldogságával foglalatoskodjanak. Erre találta ki a mostanában oly sok képzelt támadástól megvédett európai civilizáció a nyugdíjrendszert, az ápolási intézményeket, a szociális munkát és más fontos társadalmi intézményeket, amelyeket ez az anyaszomorító globális kapitalizmus és a megszorításpolitika mindenáron el akar előlünk spórolni.

Ne toljuk hát ezt a felelősséget a gyerekeinkre, akik a világon semmiről sem tehetnek. Az anyák kínja a társadalmaink felelőssége, azon enyhíteni politikai cselekvéssel lehet.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Függőlegesen temetkeznek Hongkongban, mert alig maradt hely

Függőlegesen temetkeznek Hongkongban, mert alig maradt hely

Először vezetheti nő az Európai Központi Bankot

Először vezetheti nő az Európai Központi Bankot

Helyi iskolások előtt adott át egy fél éve kész futópályát Borkai Zsolt

Helyi iskolások előtt adott át egy fél éve kész futópályát Borkai Zsolt

Egyre több üres állásba várnak tanárokat

Egyre több üres állásba várnak tanárokat

Miért nem volt elég a tabudöntés Netanjahunak?

Miért nem volt elég a tabudöntés Netanjahunak?

Kishantos-ügy: „Az ellenünk küldött kopaszok bérét is velünk akarják megfizettetni”

Kishantos-ügy: „Az ellenünk küldött kopaszok bérét is velünk akarják megfizettetni”