Hogy lehet feldolgozni azt, amikor az intenzíven minden harmadik-ötödik betegt elveszítik? És miként lehet apaként keménynek és határozottnak maradni, olyan helyzetben, mint a veronai buszkatasztrófa? Csató Gábor, az Országos Mentőszolgálat néhány hete kinevezett főigazgatója.
| Névjegy |
A most 34 éves Csató Gábor ma már nyugdíjas szülei – műszaki tanár édesapja és óvónő édesanyja – Debrecenben nevelték három gyermeküket. „Az általános iskolában eldöntöttem, hogy génsebész leszek – jelentsen ez bármit is. Kivitelezéséhez a gimnázium biológiai tagozatára jelentkeztem.” Ezután már logikusan következett a Debreceni Egyetem orvosi kara, ahová első nekifutásra felvették az ambiciózus diákot. Másodéves egyetemista korában beállt a mentőkhöz, ahol tanulmányaival párhuzamosan haladt előre: mentőápolóból -tiszt, majd mentőorvos lett. Rezidens orvosként a Kenézy Gyula Kórház intenzív terápiás osztályára került, ott abszolválta aneszteziológusi szakvizsgáját is. Aztán egy álláslehetőség az Országos Gerincgyógyászati Központban akkora csábítás volt, hogy a családjával a fővárosba költözött, maga mögött hagyva a szülővárosát. Két évig azért mesterképzésre visszajárt a Debreceni Egyetemre, hogy egészségügyi menedzseri diplomát szerezzen. A családi béke egyik fontos záloga – vallja –, hogy nem a saját szakmájából választott társat. Közgazdász végzettségű, marketingkommunikációs területen dolgozó felesége és két kisgyermeke, a hatéves Gábor és a hároméves Liza kínálja a szilárd hátországot a fárasztó nap után budai lakásukba hazatérő családfőnek, aki házon kívül hosszútávfutással, otthon konyhaművészkedéssel lazít. |
HVG: Volt már úgy, hogy mentőt kellett hívnia? „Civilként” mennyi idő alatt kapott segítséget?
Csató Gábor: Történetesen az egyik családtagom vesegörcsének kezeléséhez kellett felhívnom a debreceni mentőket. Azt nem tudom, hogy civil bejelentőként mikor és hogyan kaptam volna segítséget, mert amikor bemutatkoztam, azonnal azt kérdezték a bajtársak, hogy „Gábor, mit tehetünk érted?”. Abban az időben sok mentős kolléga ismert a városban, hiszen együtt dolgoztunk.
HVG: Ahogyan a jelenlegi egészségügyi államtitkárral is, aki a Kenézy Gyula Kórház főigazgatója volt, debreceni az ismeretségük. Van, aki elhiszi, hogy nem ennek a kapcsolatnak köszönheti főigazgatói kinevezését?
Cs. G.: Nem tudom, ki mit hisz. Kezdő orvosként természetesen tisztában voltam azzal, hogy ki a munkahelyem első számú vezetője. Az azonban erősen kétséges, hogy ő, akkori főigazgatóként bármit is tudott rólam, akár csak a nevemet ismerte volna a kétezer dolgozót foglalkoztató intézményben. A mentőspályázat megírására senki sem kapacitált, én bukkantam a hirdetményre, és volt elképzelésem arról, mit szeretnék ezen a poszton véghezvinni.
HVG: Legendásan nyakas, céltudatos embereknek tartják a debrecenieket. Érezte előnyét ezeknek a jellemvonásoknak a pesti kollégáival szemben?
Cs. G.: A gyors és határozott, következetes döntési képesség nélkül elképzelhetetlen a sürgősségi betegellátás. Idehaza ebben én nem láttam szülőhely szerinti markáns eltérést. Nem így Angliában. Az ottani intenzíves kollégák képesek a sürgős ellátási esetekről is vitát nyitni, több oldalról megvizsgálni a kérdést, aztán csekklistán kipipálni a teendőket.
HVG: Meg lehet valaha is szokni, hogy az intenzív osztályon minden harmadik–ötödik beteget elveszítik? Hogyan tudta ezen naponta túltenni magát?
Cs. G.: Megszokni sosem lehet. Különösen a tehetetlenség érzése viseli meg az orvosokat, ápolókat. Olyankor még sokkal fokozottabban, ha gyerekekről, fiatalokról van szó. Döntési helyzetben – baleset helyszínén vagy a kórház intenzív osztályán – nem fordulhat azonban elő, hogy átadjuk magunkat a sajnálkozásnak. Ott maximálisan a feladatra kell koncentrálni, menteni azt, aki menthető. Ez a pálya megkívánja, hogy még a legszörnyűbb helyzetekben is objektív döntéseket hozzak, hiszen ez szolgálja a betegek, a sérültek érdekeit. Később, a nap végén persze újragondolja az ember a történteket, és megpróbálja magában feldolgozni.
HVG: Veronában is működött ez az objektivitása? Ilyen szörnyű tragédiát még a legedzettebb mentősök sem hiszem, hogy egykönnyen elviselnek.
Cs. G.: Ez így van. Szülőként pedig még jobban megráz az ilyen eset. De ezt ott nem szabad mutatni. A túlélőknek szilárd támaszra, nem pedig érzelmi azonosulásra van ilyen helyzetben szükségük. Azt kell érezniük, hogy a segítségükre érkezetteknél van a helyzet kulcsa. Ők tudják csökkenteni a sérülés okozta fájdalmat, megszervezik a gyors hazajutásukat vagy a családtagjaik kiérkezését. Amikor hazaértem és megöleltem a gyerekeimet, persze elsírtam magam. Ilyenkor törvényszerű, hogy gondolatban revízió alá veszi az ember az értékrendjét, s mindenek elé sorolja azt az örömöt, hogy a szerettei épségben, egészségben vannak.
HVG: Mi a legemlékezetesebb mentős története, olyasmi, amire szívesen gondol vissza?
Cs. G.: Amikor még egyetemista koromban, a 35-ös főúton a mentőautóban vezethettem le egy szülést. Mondta is a vajúdó asszony, amikor felvettük, hogy útközben meglesz a baba. Neki a sokadik, nekem az első szülésem volt.
HVG: Sokéves tapasztalat, hogy főmentősnek lenni nem éppen nyugdíjas állás. Mennyi időre tervez?
Cs. G.: Évek óta nem volt kinevezett, csak megbízott főigazgatója a Mentőszolgálatnak. Engem kineveztek, mégpedig három évre, ami erős felhatalmazás arra, hogy középtávra tervezhessek. Úgy szeretnék építkezni, hogy akár én folytatom később, akár más kerül a helyemre, továbbvihető legyen a stratégiai terv, a szolgálat fejlesztése. Mindenképpen időszerűtlennek érzem azon töprengeni, hogy mihez kezdhetnék, ha már nem itt fogok dolgozni. B tervnek persze mindig kell lennie, de intenzív terápiás orvosként és menedzserként is kínálkozik munkalehetőség.
HVG: Bele fog kóstolni a fővárosi mentőzés hétköznapjaiba is? Alkalmasint kivonul majd utcai rosszullétekhez?
Cs. G.: Egyelőre biztosan nem, mert az előttem álló feladatokra kell koncentrálnom. De nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy nincsen bennem a kisördög, aki hallani akarja a szirénázást, átélni a mentőmunka izgalmát. Talán majd később.
HVG: Ezek szerint kénytelen lesz orvos énjét háttérbe szorítani. Ha ez így van, egyáltalán mi szükség van arra, hogy orvos képzettségű vezető legyen a mentőszolgálat vagy a kórházak élén?
Cs. G.: Bár azt gondolom, hogy egy nagy szervezet vezetéséhez elsődlegesen menedzsernek kell lenni, másodsorban azonban fontos az egészségügyi szemlélet. Ideális kombináció, ha valaki egy személyben orvos és menedzser is, de egyáltalán nem tartom gondnak, ha egy kórházat közgazdász végzettségű főigazgató irányit. Elég, ha megvannak mindazok az erényei – határozottság, következetesség, hitelesség –, ami az én olvasatomban ehhez kell.
Belső feszültségek, rég elvétett politikai ritmus, tévedhetetlensége látszatát veszítő vezető – számos jel szerint mély sebeket ejt a Fideszen, hogy Magyar Péteren nem tud fogást találni. Forrásaink szerint a közvélemény-kutatások miatt nő a feszültség a pártban, de az egység még nem bomlott meg.
Orbán Balázs és az MCC hazugsággal vádolja a HVG-t, pedig saját számaikkal állnak konfliktusban.
Látványosan megszaporodtak a fideszes körökön belüli kibeszélések, egymásnak címzett beszólások.
Új helyzet van.
A MagNet Bank helyi fiókját próbálták meg kirabolni. A rendőrség keresi az elkövetőt.
Még lakat sincs a kapun.
A felvételt egy az Emirátusok fölött repülő gép fedélzetéről készítették.
