A kulturális entrópiáról, azaz rendezetlenségről beszélt Schilling Árpád a hét elején a bécsi egyetem finnugrisztikai tanszékén megtartott előadásában. Ám hamar kiderült, hogy számára a kultúra alá esik minden emberi viszonyrendszer, vagyis szerinte Magyarországon az együttélés összes eleme rendezetlenné vált. Meglehetősen pesszimista helyzetértékelését mégis sokszor felnevetve hallgatta végig az egyetem egyik tantermében összegyűlt ötven ember. A rendező ugyanis magyarul, német fordítás mellett úgy mesélte el Magyarország elmúlt két évtizedét, mint aki színészeit helyezi el egy színdarab szituációjában.

Az emberek motivációjáról beszélt, és átélhetővé tette saját véleményét. Schilling számára a jelen drámája a rendszerváltás félbehagyott munkájával indul. Az előadás első felében elmondott példáit a színházi struktúrából hozta, de ebben nem volt több specifikus elem, mint hogy rendezőként történetesen ezt a rendszert ismeri a legjobban. A történet ott kezdődik, hogy az ötven-hatvan éves színházi vezetők a vasfüggöny lehullása után is helyükön akartak maradni, mondván:

annyit vártuk a szabadságot, hogy ki akartuk élvezni azt.

Csak a társulatok demokratikus átalakítására nem voltak képesek, általuk fennmaradt a diktatórikus működés immár az egyes intézmények szintjén. Ebből az következett, hogy az ötvenes korosztály számított fiatalnak, és így infantilizálta a kultúrát. Schilling kénytelen volt megannyi fiatallal együtt a struktúrán kívül helyet keresni magának. Ha ugyanis valahova társulati tagnak hívták őket, akkor az ajánlathoz hozzátették: nem változtathat meg semmit. Ezekre a megkeresésekre nemet mondtak. Az akkori fiatalok egy demokratizálódási folyamat kezdetei voltak.

Nem tudtuk, hogy mi NGO-k vagyunk, azt hittük, csak barátok csoportja

– mondta Schilling, utalva a civil (pontosabban a nem kormányzati) szervezetek angol mozaikszavára. A csontosodott struktúrák sem akarták látni, mi történik a színházi kultúrában, ezért fiatal hóbortnak nézték, amit csináltunk – értékel. A rendező szerint akkor változott meg hirtelen a hozzáállás, amikor francia állami pénzből a Krétakörrel külföldről megbecsült intézménnyé váltak. Ekkor akart a magyar állam is pénzt adni.

hvg.hu

Miniszteri keretből tervezték kitömni Schilling társulatát, amely észre sem vette, hogy „a diktatúra része lett”. A szocialista kulturpolitikus helyettes államtitkára mondta, hogy a rendszerszintű problémára általános megoldás kell. Rajta múlt, vagyis a véletlenen, hogy az alternatív szcéna pár évre rendezett keretek közé került, és virágkorát élhette. (Adalék a történethez: ez az ember ma is meghatározó szereplője a kormányzati kultúrairányításnak.)

Schilling saját karrierjének alakulásával az egész ország működését akarta leképezni. Majd áttért arra, hogy az emberi motivációk oldaláról magyarázza el a kialakult helyzetet. Szerinte ennek nem okozója, hanem meglovagolója Orbán Viktor.

Nem ismerünk más kiutat, mint hogy várunk az erős emberre

– mondta a rendező, aki szerint a megoldásnak nálunk mindig felülről kell érkeznie. Közben a hétköznapi korrupció miatt mindannyian mindannyiunktól függünk, így mindenkit utálunk. Fizetünk a rendőrnek, az orvosnak, a benzinkutasnak, az ellenőrnek, az ügyintézőnek. És utálunk mindenkit, totális lúzerek vagyunk, ez ivódott belénk.

Orbán Viktor ebben az országban organikus fejlődés, a közösség természetes reakciója. Ezért globális példa mások számára is Magyarország.

Közben megnyugodtunk, magyarázta Schilling, Orbán megmondja, ki miatt rossz nekünk. Így aztán maradjon is csak rossz. Orbán tudja: senkit nem véd meg senki, a helyzet kialakulásáról pedig mindenki egyaránt tehet. Ahol mindenki utálja a feljebbvalót, ott pedig könnyű elitellenesnek lenni bárkinek – még annak is, aki az ország csúcsán áll.

hvg.hu

A kormányfő arra is ráébredt, hogy a bűnös felmutatásán kívül apró alkukat is kössön: kicsivel többet ad néhányaknak, máris hűek lesznek. Ha nincsenek kapcsok, nem is kell azokat összetörni – értékelt Schilling, és ettől szűnik meg a szolidaritás. Orbán felismerte, mennyivel egyszerűbb egy jól ismert, évtizedeken át működtetett rendszert használni, mint egy újat felépíteni. És láthatóan működik is.

Schilling állította: a szavak jelentését nem ismertük, ezért lehet relativizálni a dolgokat. Ilyen fogalomzavar szerinte az, hogy a kormány és az állam egy és ugyanaz lenne. Ha állami intézményt vezetek, akkor a kormányban vagyok – érzik sokan, és ezt is éreztetik vele. Ettől pedig nem az embereknek felelek meg a munkájuk során, hanem a kormánynak. Ebben a helyzetértékelésben pedig megerősítjük egymást.

Arra panaszkodunk, hogy „nem mi csináltuk, hanem Orbán Viktor". Mentegetjük magunkat: „mit tehetnék, amikor itt dolgozom”. Visszakérdezünk: „le vagyok kötelezve, hát mit csináljak?”

Az állami intézmény ethoszának vége, nem maradt védelmező. Ebben a rendszerben a Soros-plakátokban sem gyűlöletpropagandát lát Schilling, hanem félelempropagandát. Félni kell az elittől, a bankoktól és a pénztől, a menekültektől. Különösen az utóbbi tökéletes félelem, hiszen a tárgya láthatatlan. Azt mondja az ország közösségéről: nem elemezzük a félelmeket, magányosak vagyunk, így kapaszkodunk Orbán Viktorba. „Nem kultúra van, hanem egyéni érdek” – hangsúlyozta. És szerinte Orbán mindenkinek azt üzeni: így van rendjén, nem kell értened semmit, mert megoldjuk!

Ebben a kultúrahiányos helyzetben minden erodálódik: oktatás, emberi kapcsolat, minden. És ha nem lenne elég rossz a helyzet, Őcsény kapcsán Orbán Viktor szintet lépett, azt mondta a kormányfő, hogy

ne szégyenkezz, okádd csak ki magadból!

A kormányfő szavainak az a következménye, hogy mostantól Magyarországon „demokratikusan” elüldözhető mindenki. Ez Schilling szerint maga a kultúranélküliség. Megtehetünk mindent egymás ellen, ez lett a demokrácia. Schilling ezen a ponton kitért saját helyzetére is. Én nem félek, mondta, de konstatálta, hogy elkezdte használni a kormány az állam ellensége kifejezést. Rá azért esett a választás, mert kéne olyan ellenség, aki fogható. Márpedig migráns nincs, Soros pedig messze van. De íme három ember, aki felmutatható.

Azt hiszem, teszt volt a megnevezésünk – mondta Schilling arra, hogy őt Vágó Gáborral és Gulyás Mártonnal rendszerellenes felbujtónak nevezte a hatalom. Hogyan működik a társadalom immunrendszere, ezt akarták tudni. És most már nem titok: sehogy. Ez azon is látható szerinte, ahogy a színházi struktúra válaszolt: egyetlen pozícióban lévő ember nem szólalt meg. A teszt működött. Bárkit megnevezhetünk, nem védik meg.

Nem a megnevezésük volt szerinte a csúcspontja a kulturális átalakulásnak, de fontos lépése – összegzett. Az ellenzék közben felmondja a leckét, működnek a kijelöltek szerint Orbán rendszerében. A kormányfő ellen csak a civilek értek el valamit. Schilling szerint 10-20 bátor (vagy őrült) ember miatt van még ellenállás. Nincs pénzük, hálózatuk, mégis kiváltják az ellenzéket.

Schilling jóslásba is bocsátkozott. Szerinte 2018 tovább táplálja majd Orbánt: nagy győzelmet arat a választásokon, miközben megerősödni látja majd a külföldi trendet, így semmit sem fog konszolidálni, mert annak nem látja majd szükségét.

Magyarország kulturálisan képtelen saját lábára állni. A dolgokat nem a kultúra mozgatja, hanem az érdek. Mindig minden csak a pillanat uralásáról szól. Ma már az emberek szintjén is ez az egy tényező.

Van egy otthagyott pénztárca az asztalon. Lehet, hogy valaki másé, segíthetném is visszaadni, de ha nincs kultúra, akkor elfutok vele. Ha semmi más nem számít, csak a pillanat uralása, akkor elteszem

– mondta Schilling, és szelíden folytatta: lehet, hogy csak ő látja ilyen sötéten. Majd határozottan hozzátette: az, hogy kis csapatokban mindenki kiélheti a szabadságvágyát, nem jelenti azt, hogy intézményileg sikerül.