HVG: Abszurdisztán

Mindenki húzhat vagy tömhet fogat, kivéve, akinek ilyen irányú szakképesítése van. Lényegében így döntött a kormány, amikor kizárta az útépítésekhez kapcsolódó régészeti feltárásokból a felkészült szakemberekkel, megfelelő technikai felkészültséggel rendelkező, akkreditált cégeket. Nem ez az egyetlen példa e heti lapszámunkban, amely illusztrálja, micsoda károkat tud okozni, ha a politika világát jellemző irracionalizmus az élet más területeit is megfertőzi. Járványosan terjed például a bíróságokon, hogy ítészek azért kérik a lefokozásukat, mert titkárként, jóval kevesebb felelősséggel akár még magasabb fizetést is hazavihetnek. De tipikus kor-, pontosabban kórtünet az is, hogy a hibáját belátó történész – aki jókorát tévedett, amikor az '56-os emlékév óriásplakátjainak alapjául szolgáló fotó főszereplőjét azonosította – ezt főnöki utasításra titkolni kényszerült. Valaki pedig azt találta szellemes ötletnek – s nem akadt józan ember, aki meggátolja –, hogy Magyarország a vadászati világkiállítás házigazdájaként épp a veszélyeztetett állatfajok bemutatóhelyéül szolgáló állatkertben lássa majd vendégül a trófeagyűjtőket. Aminek ürügyén persze mindjárt újabb milliárdokat lehet kitalicskázni.

Magyarország, a régió egykori mintaországa, amelyre példaként tekintettek a környező országok is, mára lényegében minden politikai, gazdasági, életminőségi versenyelőnyét elveszítette – derül ki Fókuszban rovatunk összeállításából. Már nem csak az állandó viszonyítási pontként szolgáló Ausztria életszínvonala kerül egyre távolabb. Szlovákia előnye is nő, és számos gazdasági, fogyasztási mutatóban Románia is behozta a lemaradását.

2010 óta mindkét szomszédunk messzebbre jutott,

mint az uniós támogatásokat leszámítva lényegében egy helyben járó magyar gazdaság.

A tényekre lehet persze dacosan úgy reagálni, mint tette azt Orbán Viktor a keddi politikai évadzáró beszédében, mondván: „Mi a magunk magyar módján vagyunk sikeresek.” De alighanem inkább arról van szó, hogy megyünk tovább – Esterházy Pétert idézve – „a nagy, közös nincsünkben”. Már a létével is ez ellen lázad az a Szellem rovatunkban bemutatott, rendhagyó kortárs művészeti galéria, amelyet az író egykori kezelőorvosa hozott létre a pesti Szent László Kórházban, „a festészet gyógyít” elv jegyében. Mert, ahogy Esterházy is gyakran emelgette: míg

a politika és a sport a győzteseké,

ahol annak van igaza, aki nyer, „a művészetben ez másként van”. Utóbbi lehetne talán a gyógyír egy olyan ország bajaira is, amelynek a kormányfője – meggyőződésből vagy csak szimpla provokációból – nemrég „kiváló államférfinak” minősítette Horthy Mikóst. Annak a rendszernek a névadóját, amelynek a működésével kapcsolatban pár éve még maga nyilatkozta: nem a miniszterelnök illetékessége ítéletet mondani felette.

Az ilyen vészterhes időkben ismét különösen aktuálisnak tűnnek Pilinszky János szavai, aki szerint a hazát nem istenítve, nem harciasan, hanem mély részvéttel, a gyengeségei iránti megrendült együttérzéssel szabad és lehet szeretni. De közben azért arra is figyeljünk, hogy megvan-e még a pénztárcánk.