Sipos Balázs pécsi bíró európai szabadsághős. Nem azért, mert biztosította a Vlagyimir Putyin posztkommunista maffiavezér birodalmából menekült Alekszej Torubarov számára több mint egy évtizedes pokoljárás után a normális élethez szükséges cselekvési és mozgásszabadságot, s elhárította a veszélyt, hogy a maffiavezér hazai szövetségesei kiszolgáltassák őt az elnémításában érdekelt bűnözőknek. Ezzel több bírótársa is megpróbálkozott. Ez csak egy helyes ítélet lett volna egy meglehetősen egyértelmű ügyben, melyben igazán nehéz lett volna másképp dönteni. A pécsi bíró ennél sokkal többet tett. Elhárította a hatalmi önkény lehetőségét egy fontos területen az Európai Unió valamennyi polgára számára!

E félmilliárd polgár túlnyomó többsége persze el sem tudja képzelni, hogy az országában előfordulhatott volna ilyesfajta hatalmi önkény, de mi már tudjuk, mennyire előfordulhat, amit el sem tudtunk képzelni.

2015-ben megváltoztatták a menekültügyi szabályozást. Úgy, hogy a hatalom az általa kézben tartott hivatalon keresztül a legindokoltabb, legegyértelműbb esetben is megtagadhassa a menekültektől a menedékjogot. Addig még érvényesült a jogállamiság alapfokú normája, hogy ti. a kormányhivatal elutasító döntését fellebbezés esetén a bíróság felülvizsgálhatja és megváltoztathatja. 2015 óta nem változtathatta meg. Megállapíthatta, hogy a kormányhivatal döntése megalapozatlan, törvénytelen, de csak új eljárásra utasíthatta a kormányhivatalt. A pervesztes kormányhivatal pedig akárhányszor meghozhatta ugyanazt a törvénytelen döntést. A folyamatnak nem volt vége, az üldözöttek soha nem kapták meg azt a menekültstátuszt, azt a védelmet, amelyre több bíróság, többszörösen jogosultnak ítélte őket.

Sipos bíró az EU luxembourgi bíróságához fordult, meghozatta velük az egyetlen lehetséges ítéletet, miszerint a bíróság jogosult megváltoztatni a kormányhivatal törvénytelennek ítélt döntését. Ezzel felülírta az illiberális magyarországi szabályozást, s Alekszej Torubarov menedékkérelmét elfogadta. Vannak még jópáran, akikkel a kormányhivatal ugyanazt a sötét, embertelen játékot űzi, mint űzte hat éven át az orosz vállalkozóval. Most az ő ügyük is megoldódhat.

Ismerjük az illiberális hatalmi gyakorlatot. Biztos vagyok benne, hogy éppoly találékony, mint amennyire szolgalelkű jogászok hada gyötri most az agyát, miként lehetne mégis biztosítani az embertelenség és törvénytelenség folyamatosságát ezen a területen (is). Fogalmam sincs, mivel fognak próbálkozni, mivel nem vagyok találékony jogász (s ha volnék, sem adnék ötleteket), csak abban vagyok biztos, hogy fognak. Nem ez a harc volt a végső.

A luxembourgi ítélet arról szól, hogy a menedékkérelmek elbírálása nem a kormány kompetenciája. Az nem tartozik az állami szuverenitás körébe. Nemzetközi jogszabályok határozzák meg, kinek jár menedék, kire terjed ki a menedékjog. Ezt az illetékes hivataloknak eleve politikai befolyás nélkül kellene meghatározniuk, s az egyik elvileg független intézményt másik elvileg független intézménynek kell ellenőrizni, hogy a független elbírálás nagyobb eséllyel legyen gyakorlatilag is független.

A politikai vezetés kompetenciája, a (tag)állami szuverenitás a bevándorlást illetően az EU-ban teljes. Semmilyen nemzetközi egyezmény, semmilyen uniós jogszabály nem köti meg egy állam vezetőinek és törvényhozóinak a kezét abban, hogy az EU-n kívülről érkező, menedékjogra nem jogosult migránsok közül azt fogadjon be és azt utasítson el, akit akar. A menekült szót azért  tabusították a magyar politikai inkorrektség nevében, hogy ne lehessen megkülönböztetni őket a többi migránstól, eltüntessék az állami szuverenitás határvonalát, kiterjesszék a politikai vezetés kompetenciáját a menedékkérőkre, s ha ebben akadályozzák őket, akkor a nemzeti szuverenitás megsértéséről óbégassanak, s annak védelmére hivatkozva teremtsék meg a törvénytelenség uralmát ezen a területen (is).

A Torubarov-ügy leleplezte az európai keresztény kultúra védelméről szóló frázisokat. Torubarov nem moszlim, nem afrikai, nem ázsiai, hanem fehér európéer polgár, ráadásul esze ágában sincs Magyarországon letelepedni, mivel a családja részben Csehországban, részben Németországban él. Amint átlépheti a határt, amely a szeretteitől elválasztja, itt hagyja ezt az illiberális vödröt, amelybe a maga illiberális szülőcsöbréből belelépett.

Nem a publicista dolga elmesélni egész hosszú kálváriáját. Erről kitűnő cikkek jelentek meg. A HVG is írt róla; az Indexben a történet minden apró részletét ismertették.

A lényeg az, hogy egy sikeres volgográdi üzletember a helyi maffia és az orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) gyümölcsöző együttműködésének az áldozata lett. Ez az együttműködés azért is olyan gyümölcsöző, mert a maffia engedetlen áldozatait az FSZB bűnösnek állíthatja be, büntetőeljárás alá vetheti, és ha sikerül elmenekülnie, nemzetközi körözést és kiadatási kérelmet lehet kiadni ellene, amelyet minden jogállamnak gondosan ki kell vizsgálni akkor is, ha az orosz maffiaállam adja ki. Ennek eredményeképp töltött vizsgálati fogságban nem kevés időt Torubarov Ausztriában (ahol gyilkosságot kíséreltek meg ellene) és Csehországban, amely súlyos jogsértéssel, a korrupciós vádak miatt lemondott igazságügy-miniszter közreműködésével adta őt ki Oroszországnak az ártatlanságáról szóló osztrák bírósági végzés ellenére. Mire ezt a jogsértést a cseh alkotmánybíróság kimondta, Torubarov már az orosz gazságszolgáltatás kezében volt. Egy pohárnak nevezett kínzóeszközben, 50x50 centiméter alapterületű alacsony fémhasábban szállították, amelyben csak embriópózban lehet elférni. Addig tartották előzetesben, ameddig lehetett. Amint tudott, Ukrajnán keresztül élete kockáztatásával Magyarországra menekült.

Oroszországban ahhoz az ellenzéki táborhoz tartozott, amelynek vezetőjét, Borisz Nyemcovot a nyílt utcán meggyilkolták, s a Torubarov elleni fellépésre az az Andrej Lugovoj biztatta nyilvánosan a hatóságokat, aki alaposan gyanusítható a Londonba menekült  Alexander Litvinyenko megölésével.

Ilyen előzmények után utasította el összesen háromszor a két bíróság által is a határozat felülvizsgálatára utasított Országos Idegenrendészeti Főhatóság (illetve elődei) Torubarov menekültkérelmét az üldözöttségét bizonyító tömérdek dokumentum ellenére.

Mi miatt lehetett ez az elutasítás ezen kormány hivatalának ennyire fontos? Nem nagy titok. Ha Torubarov valóban ártatlanul üldözött menekült, akkor az illiberális Oroszország nem jogállam. Ha nem az, akkor a putyini modellt követő illiberális Magyarország sem az. A kormányhivatal a kormányt ítélte volna el, ha Torubarov javára dönt.

Torubarov az Indexnek ezt nyilatkozta: „Az ügyem valójában nem különleges, Oroszországban százezrek, talán milliók szembesülnek a maffiaalapon működő hatóságok törvénytelenségével. A hatalom nem ideológiai alapon üldöz, egyetlen szempontja, hogy biztosítsa a hozzá közelállók számára a lopást.”

Torubarovot csak azok ismerhetik el üldözöttnek, akik ezt a gyakorlatot készek elítélni. Akik követni készek, azok nem.