Az egy „kis pesti lármából”, ahogy Kossuth Lajos nevezte egy magánlevélben utólag 1848. március 15-ét, elég tekervényes úton lett végül is hivatalos nemzeti ünnep. Az aktuális hatalmak évtizedeken át mindent elkövettek azért, hogy a 12 pont közzétételének az időpontja ne váljék – Gerő András történész kifejezésével – a modern magyar nemzet „születésnapjává”. Az osztrák abszolutizmus már a tanintézményekben is igyekezett csírájában elfojtani minden patrióta megnyilvánulást: a bécsi kultusztárca 1852 márciusában eltiltotta például a körszakáll viseletétől a magyarországi tanárokat. A tanulóifjúság számára pedig „a régi sebhelyek felszaggatására igen alkalmas” magyar nyakkendő (kokárda) s a „bodros fürtök” viselése lett tilalmas.
1860-ban a diákság mégis megünnepelte március 15-ét, a katonaság azonban tüzet nyitott Pesten a felvonulókra. Szakértők szerint ez az egy halálos áldozatot követelő sortűz tette voltaképpen nemzeti ünneppé a „szívekben” visszamenőleg a forradalom nyitónapját. Arra azonban még várni kellett, hogy a közteherviselés és a jogegyenlőség deklarálásának az évfordulóját törvény is megörökítse Magyarországon. Erre a revolúció kitörésének fél évszázados jubileumán került sor, ám akkor is erősen kompromisszumos formában. A parlament ugyanis nem március idusát nyilvánította nemzeti ünneppé, hanem április 11-ét, a forradalmi törvények király általi szentesítésének a napját. Március 15-e végül is hét évtized múltán lett – Károlyi Mihályék 1919 eleji döntése alapján – „a népszabadság ünnepnapjává”, ha csak egyetlen alkalomra is.
A Horthy-éra kezdetén viszont megint április 11-e minősült a szabadságharc ünnepének. Csupán az 1927. évi XXXI. törvénycikk minősítette „a nemzet kezdettől fogva megnyilvánuló közérzületét követve” immár hosszabb időre közjogi ünneppé március 15-ét. A második világháború után a koalíciós idők parlamentje ugyancsak elkötelezte magát az éppen egy évszázaddal korábban kitört forradalom kanonizálása mellett. Az 1948. évi XXII. törvénycikk leszögezte, hogy a Magyar Köztársaság „1848 nagy hagyományát és szellemét hűségesen megőrzi, s mindennemű elnyomás ellen” következetes harcot folytat.
Ehhez képest három év múlva egy minisztertanácsi rendelet az ünnep előtt rajtaütésszerűen törölte a munkaszüneti napok sorából Petőfiék színre lépésének a dátumát. A szabadságharc kezdő időpontja csak az iskolákban maradt meg tanítási szünnapnak. Az 1950-es évek elején egy miniszteri rendelet azt sem felejtette el rögzíteni, pontosan milyen versekből és prózai művekből kell ezentúl összeállítani a 48-as ünnepségek műsorát (Az ünnep történetét a Horthy- és a Rákosi-korszakban korábban Szegő Iván Miklós történész foglalta össze a HVG-ben).
Az egypártrendszer négy évtizede alatt az alkotmányos jogok kiterjesztésének szimbolikus napja – rövid intermezzót leszámítva – végig munkanapnak számított. A Kádár-féle vezetés 1956 végén kormányrendelettel visszaállította ugyan átmenetileg március 15-e korábbi státusát, a döntést hetekkel később azonban sietve visszavonták. Ünneplés helyett 1957 márciusában inkább ötezer személyt őrizetbe vett a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány (A Kádár-korszak március 15–éinek krónikáját részletesen Ungváry Krisztián történész írta meg korábban a HVG-ben). Az 1848-as forradalom kitörésének időpontját csak a rendszerváltás küszöbén nyilvánította újra munkaszüneti nappá az utolsó egypárti kabinet.
(Kiemelt kép: Múzeumkert, március 15-i ünnepség 1947-ben. Fotó: Fortepan / Berkó Pál)
