A Pride volt az Orbán-rendszer temetési menete
A rendszerváltás idejének hangulatát lehetett érezni abban a tömegben, ahol a legtöbben legfeljebb gyerekek voltak akkoriban.
Lehetne az európai uniós polgártudatnak egy jó ismérve. Csak nagyon kevesen felelnének meg neki. Ezek a kevesek Magyarországon a választások éjszakáján azzal a tudattal szenderültek édes álomba, hogy kis híján kétharmados győzelmet arattak az Európai Unió bomlasztói fölött. Ez az érzés, ez a szemlélet, ez a perspektíva értetődik magától azok számára, akik az európai választásokat európai választásként élik meg.
Amikor országnak választunk képviselőket, akkor az országos eredmények az elsődlegesek. Amikor az Európai Uniónak választunk képviselőket, akkor az európai eredmények az elsődlegesek. Az országos sem érdektelen, persze. Egyáltalán nem volt érdektelen tény számomra pesti patriótaként tavaly, hogy a kerületemben és a városomban az ellenzék győzött, de magyarországi patriótaként mégis elsődleges volt számomra az a sajnálatos tény, hogy szűkebb hazámban, Magyarországon a kormánypárt szerzett kétharmados többséget a szavazatok mintegy felével. Egyáltalán nem érdektelen tény számomra magyarországi patriótaként, hogy az EP-választásokat Magyarországon olyasféle kormánypárt nyerte, olyasféle irreális körülmények között, olyasféle arányban, mint a nyolcvan évvel ezelőtti pünkösdi választásokat három héttel a második zsidótörvény elfogadása után. De az Európai Unió patriótája számára ezúttal mégiscsak az európai eredmények az elsődlegesek.
Ezzel Chicago, Illinois és az Amerikai Egyesült Államok patriótája is így van, amikor a városának polgármestert, az államának kormányzót, az államszövetségének képviselőt és elnököt választ. Egyszer majd az Európai Egyesült Államok polgárainak nagy része is így lesz ezzel. Gyermekeim és unokáim ezt biztosan meg fogják érni, és én is igyekszem.
Az elsődleges kérdés, amely vasárnap eldőlt, az, hogy kicsi vagy nagy hatással lesznek az európai erőviszonyokra a legutóbbi EP-választás óta lezajlott drámai események, mindenekelőtt a menekülthullám. Az európai uniós (és nem európai!) patrióta attól tartott, hogy nagy hatással lesznek, és szétbomlasztják tágabb hazáját. És annak örült, hogy ez nem történt meg. Öröme azonban nem lehet (az ilyen öröm sohasem lehet) végleges, és nem ölheti ki belőle a félelmet, mert nem lehet tudni, mi történik, ha Törökország (avagy Erdogan segedelmével Putyin) újabb milliós menekülthullámot provokál ki a következő ciklusban, s kivált mi lesz, amikor a globális felmelegedés indít el sokkal nagyobb menekülthullámokat röpke emberöltő múltán.
Nehéz és veszélyes időszak egy állam(szövetség) életében, amikor a többségből még hiányzik a közös polgártudat. Ezt az időszakot a részben vagy egészben pártállami diktatúrákban tartott alakulatok (Jugoszlávia, Csehszlovákia, Szovjetunió) nem is élték túl. Afrika számos országának is az állampolgári tudat fölött uralkodó törzsi identitás az átka.
Ezen a hosszú úton azért az EU most tett egy lépést. A közös európai ügyeknek most nagyobb súlyuk volt a kampányban, nagyobb mértékben befolyásolták a szavazókat, mint a korábbiakban, és a választói aktivitás is élénkült.
Ennyit az elsődlegesről.
Feleennyit a másodlagosról: a magyarországi ellenzék kitört a semmilyenségből. Az évtizedek óta semmilyen, prokapitalista szocialista, proliberális antiliberális Magyar Szocialista Pártot eddig vitte a tehetetlenségi erő, a pártállamtól örökölt társadalmi beágyazottság, a taktikai kényszerre és észszerűségre hivatkozó hamis realizmus. („Az észszerű választás ismét taktikai: minél több embernek el kell mennie szavazni a legerősebbre, a legesélyesebbre. Ez az ellenzéki szavazatok maximalizálása. Tetszik, nem tetszik, a legesélyesebb az 1-es, az MSZP–P-lista. Nem jó, nem rossz: esélyes.” Lengyel László, Népszava, 2019. május 25.) Nos, ez az erő, ez az örökség elfogyott, ez a gondolkodásmód megbukott. Kész. Vége.
Két, önmagát semmilyenné gyaluló párt is megbukott. Az LMP – az EU-párti polgárok számára – szerethetően, a Jobbik utálhatóan markáns pártból tisztogatta magát az évek során semmilyenné. A Jobbik egyszerre akarta eljátszani a menekülteket gyűlölő választóknak, hogy ő jobban megvédi tőlük az országot, mint Orbán, és a nemzetközi jogrend tisztelőinek, hogy ők a Fidesszel ellentétben nem szarnák le a nemzetközi és az uniós jogot a menedékjoggal együtt úgy, mint Orbán. A kísérlet elbukott. Tavaly kicsit, idén nagyon.
Két, alapvetően (ha az én ízlésem szerint nem is eléggé) liberális párt gyűjtötte be az ellenzéki szavazatok többségét. A nyolc ellenzéki képviselőből hatot ők küldenek az Európai Parlamentbe. Nekem nagyon sok bajom volt és van a DK-val, pláne az elnökével, ezt már megírtam, de az nem kétséges, hogy az ellenzéki pártok többségénél sokkal szabadelvűbb nézeteket képvisel.
Az antiliberális kormánypárttal immáron nem antiliberális, hanem liberális dominanciájú ellenzék áll szemben. A kormányzásban kipróbálatlan, ezért a kormányzás során elkövethető bűnöktől mentes pártokból és politikusnemzedékből nem zölden és barnán antiliberálisok erősítik az ellenzéket és képviselik a jövőt, hanem a liberális Momentum.
Csak maradjon is így.
RÉVÉSZ SÁNDOR
a HVG munkatársa
