Az üzleti életben vagy az irodai munkában sem lehet sokkal nehezebb sikeressé válni, mint mondjuk hegedűművészként vagy élsportolóként. Biztatóan hangzik tehát, hogy tudatos gyakorlással bármi elérhető, megtanulható. Akár az abszolút hallás is, pedig Mozartról és a hozzá hasonló adottságú muzsikusokról azt beszélik, hogy ehhez a képességhez születni kell.

10 ezer óra után a siker házhoz jön?

A gyakorlás mindenhatóságának tana nagyjából negyedszázados. Anders Ericsson svéd pszichológus és német kollégái 1993-ban publikálták sokat idézett tanulmányukat, amelynek egyik fontos pontja, hogy a berlini Művészeti Főiskola hegedű tanszakosai húszéves korukra átlagosan tízezer órát gyakoroltak. A „tízezer órás szabály” 2008-ban Malcolm Gladwell kanadai újságíró népszerű könyve, a Kivételesek alapján terjedt el – Ericsson azóta nem győzi cáfolni, hogy nem is úgy gondolta.

Bár az igaz (legalábbis valószínű), hogy a Beatles tagjai a pályájuk kezdetén tízezer órát gyakoroltak, és Bill Gates ugyanennyi időt fektetett abba, hogy Microsoft-alapítási szinten tudjon programozni. De valójában a tízezer óra csupán átlag, és sok híresség többet vagy éppen kevesebbet fáradozott, amíg sikeres lett. 

Bill Gates példája: a Microsoft megalapításáig már jó pár óra programozáson túl volt

AP

Ráadásul Ericsson elméletében nem is az időráfordítás a lényeg, hanem a gyakorlás módja – a „tudatos gyakorlás”, ahogy ő nevezi. Nem elég azt ismételgetni, amit már tud az ember, hanem minduntalan ki kell lépni a komfortzónából, mindig új készségeket kell elsajátítani. Nem kevésbé fontos a megfelelő tanár vagy edző, aki olyan gyakorlatokat ír elő, amelyek személyre szabott képességeket fejlesztenek. Az is a tanár dolga, hogy folyamatos visszajelzésekkel szembesítse a tanulót a gyengeségeivel. 

Ami az abszolút hallást illeti, a gyakorláselmélet alátámasztásául újabban Szakakibara Ajako japán pszichológus 2012-ben publikált kísérletét is szokás idézni. Igaz, mindössze 24 gyerek vett részt benne, de egy tokiói zeneiskolában másfél év alatt mindegyiküket (leszámítva azt a kettőt, aki nem csinálta végig) sikerült képessé tenni arra, hogy referenciahang nélkül azonosítsák az akkordokat. A bezzeggyerekek 2 és 6 év közöttiek voltak, és persze a kísérlet kezdetén egyiküknek sem volt abszolút hallása. (Más kérdés, hogy relatív hallással is kiváló muzsikus lehet valaki.) 

Tanulási korlátok

Mindezek ellenére Ericsson sem állítja, hogy bárki bármit megtanulhat, ha nagyon sokáig alkalmazza a tudatos gyakorlást. Nyilvánvaló korlátot jelentenek a testi adottságok: alacsony emberből sohasem lesz a legjobb kosárlabdázók vetélytársa (kivéve az olyan különleges egyéneket, mint a 160 centis magassága ellenére az NBA-ben 14 évet lehúzó Muggsy Bogues).

És Ericsson árnyalja az eredeti példát is: a berlini zeneiskolások nem akárkik voltak, hanem gondos válogatás után a főiskolára felvett tehetségek, és közülük a legjobbak többet is gyakoroltak tízezer óránál. Ahhoz viszont továbbra is tartja magát Ericsson, hogy az emberi teljesítmények körében sok olyasmi van, amiben a törekvők hatalmas javulásra képesek, ha megfelelő módon gyakorolnak. 

Az elmélet korlátait szintén a sport világából vett példával illusztrálja David Epstein amerikai újságíró, a Sportgén című bestseller szerzője. Ő arra a tanulmányra hivatkozik, amely szerint a legjobb baseballjátékosok 20 lábnyi (körülbelül 6 méternyi) távolságból már látják azt, amit az átlagember 13 lábról. Ez pedig nem mindegy, ha a nagyjából 150 kilométeres óránkénti sebességgel közeledő labdát kell megütni.

AP / Kathy Willens

A gyakorlás fontosságát azonban ez sem kérdőjelezi meg. A baseballtehetség szemének felépítése pusztán a hardver. Működni csak akkor fog, ha van hozzá szoftver, és persze annál jobban fog működni, minél jobb a szoftver – magyarázza Epstein. 

Minden a DNS-be van kódolva?

A másik oldal, a genetikai meghatározottság alighanem legvérmesebb képviselője Robert Plomin amerikai pszichológus és genetikus. Tavaly keltett nagy feltűnést új könyve, a Blueprint, amelynek teljes címe nagyjából így fordítható: Kész terv, avagy a DNS-től függ, kik vagyunk. A kötet összegzi a szerző négy évtizednyi ikerkutatásait és más vizsgálódásait. Fő tétele, hogy az emberek pályáját, sikerét elsősorban az határozza meg, mit örököltek. Plomin annyira hisz a genetikai meghatározottságban, hogy könyvében azt jósolja, hamarosan genetikai vizsgálattal lehetne majd eldönteni, ki alkalmasabb egy állásra. Ezzel (is) persze nyomban nagy szakmai vitákat váltott ki.

Plomin tézisei leginkább a szülők és a tehetséggondozás szerepét érintik. Elmélete addig nem tér el különösebben másokétól, hogy abból indul ki: a gének legalább felerészben meghatározzák az emberek legfontosabb személyiségjegyeit. A hagyományos felosztásban szereplő másik ötven százalékról, a környezet hatásáról azonban Plomin mást mond, mint amit megszokhattunk. Szerinte ki-ki akkor is körülbelül ugyanolyan személyiség maradna, ha a születése után elszakítanák saját szüleitől. A környezet szerinte nem csupán, sőt nem is elsősorban a családi környezet, hanem sok minden más: betegségek, táplálkozás, barátok, iskolatársak, tanárok. Mindez pedig sokféle irányba hat, a befolyása bizonytalan. Igaz, szélsőséges hatások (családon belüli erőszak, alkoholproblémák, válás, halálesetek) súlyosan befolyásolhatják a gyerek vagy a felnőtt fejlődését, de Plomin szerint felnőttkorban a sorscsapások után az emberek többnyire visszatérnek a „genetikai röppályájukra”.

Plomin genetikai okokat vél felfedezni például amögött is, hogy az egyetemet végzett szülők gyerekei is többnyire diplomások lesznek. Ennek oka szerinte nem a gondos nevelés vagy a pazar otthoni könyvtár, hanem az, hogy már a szülők is genetikailag intelligensebbek voltak, és ezt örökölték az ivadékaik is. A szülők szerepét persze ő sem tartja elhanyagolhatónak. Csak éppen mást gondol róla. A szülőknek meg kell érteniük, hogy a gyerekük nem egy darab agyag, amelyet tetszésük szerint formálhatnak – írja. A szülők szerinte inkább olyanok, mint a virágkedvelő, aki tudja, hogy öntözéssel és tápanyaggal csak segítheti a növény növekedését, de nem kényszerítheti. 

A szülő öntözéssel és tápanyaggal csak segítheti a növény növekedését, de nem kényszerítheti.

pexels.com

Plomin egyik fő tanácsa a szülőknek: szeressék és támogassák a gyerekeiket. Ne a saját álmaik valóra váltását várják az utódaiktól, hanem abban működjenek együtt velük, hogy kiderüljön, miben a legjobbak. Aztán pedig segítsenek nekik, hogy azzá válhassanak, akik. Másfelől: ha a szülők elfogadják, hogy a gyerekeik iskolai eredményét főképp a gének határozzák meg, akkor könnyebben el tudják fogadni a kudarcaikat is. 

Hol van az igazság?

A genetika kontra környezet kérdésében az igazság, mint oly sokszor, ezúttal is mintha a két véglet között lenne – mondja Gyarmathy Éva pszichológus, a neveléslélektan szakértője. Donald Hebb múlt századi kanadai pszichológust idézi, akinek gordiuszi megoldása szerint az arány 100:100 százalék. Igazából a kérdés is olyan, mintha azt kérdeznénk, hogy a téglalap területét a hosszúsága vagy a szélessége határozza-e meg. 

Azóta a kutatások is egyre többféle módon igazolják Hebb bölcsességét. A zenei tehetséget tanulmányozva Yi Ting Tan, a Melbourne-i Egyetem pszichológusa és nemzetközi csapata ikervizsgálatok alapján arra jutott, hogy a zenei teljesítmények 26 százalékáért felelősek a gének. Ez nem túl nagy arány, de nem is elhanyagolható. Ami lényeges és új, az az – magyarázza Gyarmathy –, hogy a gyakorlás mennyiségét már sokkal erősebben, 38 százalékban határozzák meg a gének. Vagyis a tehetséget kibontakoztató gyakorlás belső hajtóereje is elég nagy részben genetikai eredetű.

A fejlődéshez szükséges a megfelelő ingerkörnyezet is. Eric Turkheimer amerikai pszichológus és munkatársai kutatásából kiderült, hogy magas szociális és kulturális hátterű gyerekeknél a gének körülbelül 72 százalékban, kedvezőtlenebb környezetben viszont csak 8 százalékban határozzák meg az intelligenciát. Vagyis, ha genetikailag adott a lehetőség, akkor a környezeten múlik, hogy mi történik. Az adottság ott lehet minden viskóban – a tehetséggondozásban mégis alaposan felülreprezentáltak a jó családi háttérből érkező gyerekek. Vagyis a tehetséggondozás csak a már amúgy is futó tehetségeket segíti, és a hozzáadott érték elenyésző – panaszolja Gyarmathy. Szerinte a tehetség, mint minden más fejlődésterület, nagyjából 7-8 éves korig megalapozódik, ebből pedig egyértelműen következik a feladat: a gyerekeket személyre szabott, gazdag ingerkörnyezetbe kell helyezni.

Fontos – mondja összegzésül Gyarmathy –, hogy nem mindenki születik ugyan tehetségnek, de megfelelő ingerkörnyezetben a képesség megjelenik. Ahhoz, hogy ebből tehetség legyen, újabb tényezők szükségesek, amelyeket egyelőre nem igazán ismerünk. „A tehetségmodellek neves alkotói is így voltak ezzel. Többé-kevésbé mindenki leírta a fentieket, majd hozzátette azt a valamit, ami a lényeg. Nevezték ezt véletlen tényezőnek, egybevágásnak, helyzeti tényezőnek, sorsfaktornak. Igazán megmagyarázni még senki sem tudta ezt a kis többletet. De az biztos, hogy megfelelő tehetséggondozással megragadhatjuk ezt a tényezőt.”

Bedő Iván cikke eredetileg a HVG Extra Business 2019/1-es számában jelent meg.

Vajon a velünk született adottságaink döntik el, miben lehetünk tehetségesek? Hogyan segíthetjük hozzá a gyerekeinket, hogy csúcsteljesítményt érjenek el? Anders Ericsson Csúcsteljesítmény című könyvében három évtized kutatásait egyesíti hatékony tanulási stratégiává. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.