Restitúciós történetek

Ernst Ludwig Kirchner: Berlini utca, 1913. Eltemetett stílusok jönnek elő © Műértő

Az őszi New York-i impresszionista és modern árverések új rekordokat állítottak fel, nemcsak egyes művészek, hanem az összleütések volumenét tekintve is. A Christie’s 491,4 millió dolláros bevétellel záruló rendezvénye minden idők legsikeresebb árverésének tekinthető, a Sotheby’s pedig ugyancsak egyetlen novemberi alkalom révén tett szert fennállásának második legmagasabb bevételére. (A rekordot náluk egy 1990-es árverés tartja.) A műkincspiac az 1980-as évek vége óta nem látott hasonló robbanást, az akkori virágkort azonban a vállalati tőkebefektetések mozgatták – illetve blokkolták, míg a jelenlegi konjunktúra mögött magánbefektetők állnak. A tavalyi év aukciós sikerei a kortárs művészet egyre nagyobb térnyerése mellett a restitúció során az eredeti tulajdonosokhoz vagy azok örököseihez visszakerült képekhez kapcsolódnak. Ezek a művek ugyanis hirtelen nagy számban jelentek meg a műkereskedelemben.

A Christie’s emlékezetes sikerű novemberi árverésének anyaga csaknem felerészben ilyen képekből állt. A sikert azonban hosszas előkészítő munka előzte meg. A vezető aukciósházak már tíz évvel ezelőtt létrehozták restitúciós részlegeiket, ahol szakemberek adnak tanácsokat a háború kárvallottainak vagy örököseiknek, provenienciakutatást folytatnak, valamint jogi segítséget is nyújtanak a műkincsek visszaperléséhez – afféle mediátorként lépnek fel az egykori és a jelenlegi tulajdonos közötti jogvitában. S mivel az új tulajdonosok zömének már maga a nagy értékű mű biztosítása is nehézséget jelent, a legtöbb visszaszármaztatott alkotás rövid úton a műkereskedelemben jelenik meg. Így aztán a művek megcsappant száma miatt már „eltemetett” impresszionista piac újra a műkereskedelem fontos szegmense lett. A német expresszionista festők piaca is változáson ment át, korábban szinte csak a német gyűjtők érdeklődtek e terület iránt, mára viszont nemzetközi gyűjtőköre alakult ki – az aukciósházak legnagyobb örömére. Az említett rekorder aukción 38 millió dollárért értékesítették Ernst Ludwig Kirchner egy festményét, amely korábban a berlini Brücke-Museum tulajdonában volt. A Brücke-Museum – csakúgy, mint más érintett német múzeumok – a német történelem kiárusításával vádolta meg az aukciósházakat, amelyek véleményük szerint belehajszolják a tulajdonosokat a képek eladásába. A Christie’s viszont nyilatkozatban cáfolta, hogy a műtárgyak jogos tulajdonosait aktívan felkutatná és bármiféle nyomást gyakorolna rájuk; ezenkívül hangsúlyozta, hogy kizárólag az őt felkereső ügyfeleknek nyújt segítséget. A tét kétségtelenül nagy, hiszen a sikeresen visszaperelt képek értékének átlagosan 40 százaléka a tulajdonost képviselő ügyvédi irodát illeti meg, a tételek pedig gyakran sok millió dolláros értéket képviselnek. Így nem meglepő, hogy egyre több ügyvéd állt rá a „visszaperelhető” képek tulajdonosainak felkutatására, de az is előfordul, hogy az érintett család keres szponzort, azaz befektetőt egy-egy mű visszaigényléséhez.

A folyamat tehát alapvetően megfordult: nem a tulajdonosok keresik műkincseiket, hanem az ügyvédi irodák és szerencsevadászok által felkutatott műkincsek keresik tulajdonosaikat. Az ügyvédek a zsidó családok leszármazottainak felajánlják, hogy a restitúciós perben képviselik őket; honoráriumot sikertelen per esetén nem kérnek, ám siker esetén a műkincs értékének 40–50 százalékára igényt tartanak. Az így forgalomba került alkotások felpezsdítik a műkereskedelmet, a múzeumokat viszont aggodalommal töltik el. Különösen amióta a bíróságok megtalálták a jogi alapot arra, hogy a harmincas évek közepén kényszer hatása alatt áron alul eladott képekre is kiterjesszék a restitúciós törvény alkalmazását. Ma már nehéz megítélni az egykori adásvételek körülményeit; a Christie’s által árverezett Kirchner-kép visszaszolgáltatását éppen emiatt kifogásolják sokan, mondván: a visszaigénylő nagyapja piaci áron adta el a művet annak idején.

Az aukciósházak sok energiát fektetnek a provenienciakutatásokba, elsősorban azért, hogy megelőzzék a vitatott tulajdonú művek elárverezését, így aztán igazán nagy meglepetésként hatott, amikor a Christie’s említett novemberi aukciójáról az utolsó pillanatban visszavontak egy Andrew Lloyd Webber alapítványának tulajdonában lévő, 40–60 millió dollárra becsült Picasso-képet, amelyre néhány nappal az aukció előtt adtak be váratlanul visszaigénylési kérelmet. Ezt arra alapozták, hogy a felperes családjára 1934-ben a náci Németországban nyomás nehezedett, amikor a Picasso-festményt (Van Gogh Napraforgóival együtt) eladta. Webber ügyvédei a kérelmet megalapozatlannak és a jogi lehetőségekkel való visszaélés kísérletének minősítették. A Christie’s is hasonló tartalmú közleményt adott ki, és kártérítés követelését helyezte kilátásba.

A londoni National Gallery Vénusznak panaszkodó Ámor című Cranach-képe már 1999-ben a hiányos provenienciájú művek listájára került. Nemrég erről is bebizonyosodott, hogy a háború során amerikai hadizsákmánnyá vált, ezt megelőzően pedig valószínűleg Göring gyűjteményét gazdagította. Eredeti tulajdonosa jelenleg nem ismert, de a provenienciakutatás fellendülését figyelembe véve kiléte bizonyára nem marad sokáig homályban.

A műtárgypiac jelenlegi sikereinek oka persze nemcsak a restitúciós eljárások nyomán váratlanul előkerülő alkotások tömeges megjelenésében, hanem a vásárlói réteg kibővülésében is keresendő. A Sotheby’s amerikai aukcióin például megfigyelték, hogy a vevőknek csupán kevesebb mint a fele amerikai; túlnyomó részük európai, kanadai, japán vagy koreai, de megjelentek az orosz tőke képviselői is, akik már nemcsak az orosz műtárgyakat tekintik jó befektetésnek. Az új szereplőkre az a jellemző, hogy a piac legfelső szegmensébe lépnek be, tehát csak a kiemelkedő kvalitású műveket keresik. A másik változás, hogy míg a műgyűjtők korábban az „új”, azaz ritkán felbukkanó művekre vadásztak, s azok nem – vagy csak hosszú idő után – kerültek ki a gyűjteményekből, ma nem ritkaság, hogy egy-egy munka néhány éven belül többször is felbukkan különböző árveréseken. Ez a gyűjtőknek csöppet sem szegi kedvét, a műtárgyak pedig gyakran rendkívül meredeken felfelé ívelő árgörbével vándorolnak aukcióról aukcióra.

A műkereskedelem, különösen annak modern és kortárs szegmense a kilencvenes évek után ma újra sikertörténet. Az elemzők az utóbbi években rendszeresen aggályaikat fejezték ki a precedens nélküli, hosszan tartó szárnyalás miatt, újra és újra a buborék kipukkanásától tartottak. A gyűjtők egyre bővülő köre azonban szilárd alapot teremt, és éppen ez garantálja, hogy a műkereskedelem a következő években is sikert sikerre halmozzon majd.

Csizmadia Alexa

(A cikk a Műértő című folyóirat februári számában jelent meg.)