Tetszett a cikk?

Mikor ért véget a II. világháború? – kvízjátékok gyakran szereplő kérdése ez, amelyre minden nebuló rávágná: 1945-ben, helyes válaszként azonban az 1989-es évszámot szokták elfogadni, a berlini fal leomlásának évét, ami Németország újraegyesítéséhez vezetett. Az utóbbi hónapok műkincspiaci eseményei azonban mintha rácáfolnának erre. A II. világháború során eltulajdonított műkincsek visszaperlése csupán az elmúlt években kezdődött meg.

Ernst Ludwig Kirchner:
Berlini utca, 1913.
Eltemetett stílusok jönnek elő
© Műértő
Az őszi New York-i impresszionista és modern árverések új rekordokat állítottak fel, nemcsak egyes művészek, hanem az összleütések volumenét tekintve is. A Christie’s 491,4 millió dolláros bevétellel záruló rendezvénye minden idők legsikeresebb árverésének tekinthető, a Sotheby’s pedig ugyancsak egyetlen novemberi alkalom révén tett szert fennállásának második legmagasabb bevételére. (A rekordot náluk egy 1990-es árverés tartja.) A műkincspiac az 1980-as évek vége óta nem látott hasonló robbanást, az akkori virágkort azonban a vállalati tőkebefektetések mozgatták – illetve blokkolták, míg a jelenlegi konjunktúra mögött magánbefektetők állnak. A tavalyi év aukciós sikerei a kortárs művészet egyre nagyobb térnyerése mellett a restitúció során az eredeti tulajdonosokhoz vagy azok örököseihez visszakerült képekhez kapcsolódnak. Ezek a művek ugyanis hirtelen nagy számban jelentek meg a műkereskedelemben.

A Christie’s emlékezetes sikerű novemberi árverésének anyaga csaknem felerészben ilyen képekből állt. A sikert azonban hosszas előkészítő munka előzte meg. A vezető aukciósházak már tíz évvel ezelőtt létrehozták restitúciós részlegeiket, ahol szakemberek adnak tanácsokat a háború kárvallottainak vagy örököseiknek, provenienciakutatást folytatnak, valamint jogi segítséget is nyújtanak a műkincsek visszaperléséhez – afféle mediátorként lépnek fel az egykori és a jelenlegi tulajdonos közötti jogvitában. S mivel az új tulajdonosok zömének már maga a nagy értékű mű biztosítása is nehézséget jelent, a legtöbb visszaszármaztatott alkotás rövid úton a műkereskedelemben jelenik meg. Így aztán a művek megcsappant száma miatt már „eltemetett” impresszionista piac újra a műkereskedelem fontos szegmense lett. A német expresszionista festők piaca is változáson ment át, korábban szinte csak a német gyűjtők érdeklődtek e terület iránt, mára viszont nemzetközi gyűjtőköre alakult ki – az aukciósházak legnagyobb örömére. Az említett rekorder aukción 38 millió dollárért értékesítették Ernst Ludwig Kirchner egy festményét, amely korábban a berlini Brücke-Museum tulajdonában volt. A Brücke-Museum – csakúgy, mint más érintett német múzeumok – a német történelem kiárusításával vádolta meg az aukciósházakat, amelyek véleményük szerint belehajszolják a tulajdonosokat a képek eladásába. A Christie’s viszont nyilatkozatban cáfolta, hogy a műtárgyak jogos tulajdonosait aktívan felkutatná és bármiféle nyomást gyakorolna rájuk; ezenkívül hangsúlyozta, hogy kizárólag az őt felkereső ügyfeleknek nyújt segítséget. A tét kétségtelenül nagy, hiszen a sikeresen visszaperelt képek értékének átlagosan 40 százaléka a tulajdonost képviselő ügyvédi irodát illeti meg, a tételek pedig gyakran sok millió dolláros értéket képviselnek. Így nem meglepő, hogy egyre több ügyvéd állt rá a „visszaperelhető” képek tulajdonosainak felkutatására, de az is előfordul, hogy az érintett család keres szponzort, azaz befektetőt egy-egy mű visszaigényléséhez.

A folyamat tehát alapvetően megfordult: nem a tulajdonosok keresik műkincseiket, hanem az ügyvédi irodák és szerencsevadászok által felkutatott műkincsek keresik tulajdonosaikat. Az ügyvédek a zsidó családok leszármazottainak felajánlják, hogy a restitúciós perben képviselik őket; honoráriumot sikertelen per esetén nem kérnek, ám siker esetén a műkincs értékének 40–50 százalékára igényt tartanak. Az így forgalomba került alkotások felpezsdítik a műkereskedelmet, a múzeumokat viszont aggodalommal töltik el. Különösen amióta a bíróságok megtalálták a jogi alapot arra, hogy a harmincas évek közepén kényszer hatása alatt áron alul eladott képekre is kiterjesszék a restitúciós törvény alkalmazását. Ma már nehéz megítélni az egykori adásvételek körülményeit; a Christie’s által árverezett Kirchner-kép visszaszolgáltatását éppen emiatt kifogásolják sokan, mondván: a visszaigénylő nagyapja piaci áron adta el a művet annak idején.

Tömeges művek, művelt tömegek? (Oldaltörés)


Az aukciósházak sok energiát fektetnek a provenienciakutatásokba, elsősorban azért, hogy megelőzzék a vitatott tulajdonú művek elárverezését, így aztán igazán nagy meglepetésként hatott, amikor a Christie’s említett novemberi aukciójáról az utolsó pillanatban visszavontak egy Andrew Lloyd Webber alapítványának tulajdonában lévő, 40–60 millió dollárra becsült Picasso-képet, amelyre néhány nappal az aukció előtt adtak be váratlanul visszaigénylési kérelmet. Ezt arra alapozták, hogy a felperes családjára 1934-ben a náci Németországban nyomás nehezedett, amikor a Picasso-festményt (Van Gogh Napraforgóival együtt) eladta. Webber ügyvédei a kérelmet megalapozatlannak és a jogi lehetőségekkel való visszaélés kísérletének minősítették. A Christie’s is hasonló tartalmú közleményt adott ki, és kártérítés követelését helyezte kilátásba.

A londoni National Gallery Vénusznak panaszkodó Ámor című Cranach-képe már 1999-ben a hiányos provenienciájú művek listájára került. Nemrég erről is bebizonyosodott, hogy a háború során amerikai hadizsákmánnyá vált, ezt megelőzően pedig valószínűleg Göring gyűjteményét gazdagította. Eredeti tulajdonosa jelenleg nem ismert, de a provenienciakutatás fellendülését figyelembe véve kiléte bizonyára nem marad sokáig homályban.

A műtárgypiac jelenlegi sikereinek oka persze nemcsak a restitúciós eljárások nyomán váratlanul előkerülő alkotások tömeges megjelenésében, hanem a vásárlói réteg kibővülésében is keresendő. A Sotheby’s amerikai aukcióin például megfigyelték, hogy a vevőknek csupán kevesebb mint a fele amerikai; túlnyomó részük európai, kanadai, japán vagy koreai, de megjelentek az orosz tőke képviselői is, akik már nemcsak az orosz műtárgyakat tekintik jó befektetésnek. Az új szereplőkre az a jellemző, hogy a piac legfelső szegmensébe lépnek be, tehát csak a kiemelkedő kvalitású műveket keresik. A másik változás, hogy míg a műgyűjtők korábban az „új”, azaz ritkán felbukkanó művekre vadásztak, s azok nem – vagy csak hosszú idő után – kerültek ki a gyűjteményekből, ma nem ritkaság, hogy egy-egy munka néhány éven belül többször is felbukkan különböző árveréseken. Ez a gyűjtőknek csöppet sem szegi kedvét, a műtárgyak pedig gyakran rendkívül meredeken felfelé ívelő árgörbével vándorolnak aukcióról aukcióra.

A műkereskedelem, különösen annak modern és kortárs szegmense a kilencvenes évek után ma újra sikertörténet. Az elemzők az utóbbi években rendszeresen aggályaikat fejezték ki a precedens nélküli, hosszan tartó szárnyalás miatt, újra és újra a buborék kipukkanásától tartottak. A gyűjtők egyre bővülő köre azonban szilárd alapot teremt, és éppen ez garantálja, hogy a műkereskedelem a következő években is sikert sikerre halmozzon majd.

Csizmadia Alexa

(A cikk a Műértő című folyóirat februári számában jelent meg.)

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!