Korabeli feljegyzések szerint a Százados úti létesítmény volt a főváros első művésztelepe, itt alkottak a huszadik század kiemelkedő művészei, többek között Cser Károly és Kamotsay István és Medgyessy Ferenc Kossuth-díjas szobrász is. Nemcsak képzőművészek, hanem írók, színészek és a kor neves közéleti személyiségei is megfordultak e falak között: Blaha Lujza, Fedák Sári, Móricz Zsigmond, sőt, még Szentgyörgyi Albert is szívesen látott vendég volt a telepen.

A Százados úti Művésztelep az 1910-es években © www.artcolony.hu

Húsz éve költöztem ide – meséli Katona Zsuzsa Munkácsy-díjas szobrászművész, aki férjével, Dienes Gábor Munkácsy-díjas, érdemes művésszel a Százados úti kolónián él és alkot, közel 130 négyzetméteres, műtermes lakásukban. Az ingatlan állami tulajdonban van, így a lakásokat csak bérlik az itt lakók – pályázat útján dől el, hogy ki költözhet be; a bérlőket annak idején a minisztérium jelölte ki – meséli Katona Zsuzsa.

„A művészek azért költöznek a telepre, mert így megoldódik a gondjuk, ugyanis nagyon nehéz önerőből fönntartani egy műtermet. Emellett ideális, hogy az alkotóműhely és a lakás egymás szomszédságában van, mert nem kell utazgatni – válaszol a szobrászművész arra a kérdésre, hogy miért választotta annak idején a művészkolóniát. Úgy zajlik itt az élet, mint egy csöndes kertvárosban. Mivel az épületek közel vannak egymáshoz, mindenki mindenkit ismer, s az összezártság mellett a közös érdeklődési kör is összekovácsolja a lakókat. Negyven-ötven művész él a telepen, olyan ez, mint egy nagy család. Ritka, hogy valaki elmegy csak azért, mert jobb helyet talál. A bérlet „holtomiglan-holtodiglan” szól - meséli Zsuzsa.

Évszázados lakok. Mai állapot © www.artcolony.hu

Hiába az eszményi környezet - a telep hatalmas parkja ideális hely az alkotásra, elmélkedésre, pihenésre - a lakóknak mégis szembe kell nézniük az idő múlásával, a létesítmény fokozatos pusztulásával. Állami pénzből utoljára az 1960-as években újították fel az itt álló házakat, azóta az itt élők saját zsebből fedezik a fölmerülő költségeket, melyek az épületek egyre romló állapota miatt megsokszorozódtak.

A telep története

A Százados úti Művésztelep patinás múltra tekint vissza. Az 1900-as évek elején, a fővárosban gyorsan felvirágzó művészeti életnek hamar megmutatkoztak az árnyoldalai is: műtermek híján nehezen boldogul-tak a képzőművészek. Néhány neves szobrász – köztük Horváth Géza és Kallós Ede – kiharcolta, hogy a főváros peremén, a Százados úton – amely ma a nyolcadik kerülethez tartozik – 1909-1912 között felépült a napjainkban is működő művész-telep. Az itt meghúzódó földszintes házak mindegyikéhez műterem kapcsolódik, az épületegyütteshez tekintélyes méretű park tartozik. A terv megvalósulásához persze az is kellett, hogy a telep koncepciója illeszkedjen a főváros akkori bérlakásépítő programjába. A művésztelepet ugyanis  ideiglenesen húzták föl, arra hivatkozva, hogy amint találnak egy megfelelőbb helyet, átköltöztetik a lakókat. Ez azonban a mai napig nem történt meg.

Műemlékvédelmi területről van szó, mégsem fordítanak rá kellő gondot. Évente egyszer-kétszer jön egy kertész, aki füvet nyír, eltakarítja a felesleges gallyakat, de más nem történik - derül ki a lakók beszámolójából. És hogy hogyan zajlik az élet a telepen?

Évente egyszer - majáliskor – a művészek szabadtéri kiállítást rendeznek, ilyenkor mindenki megmutathatja legújabb műveit, de csak szűk körben, hiszen a „rendezvény” nem a nagyközönségnek szól. Központi kiállítóterem nincs a telepen, így arra sincs lehetőség, hogy a művészek állandó kiállításokkal kapcsolódjanak be a főváros kulturális életébe. Olykor érkezik egy-egy telep-látogató  csoport, de a nagyközönség elől ez a kis sziget el van zárva.

„Amikor ide költöztem, a kapu állandóan tárva-nyitva volt, most már – saját költségen – zárat kellett szereltetnünk rá, mert ide is betörtek, és ellopták néhány kolléga munkáit - vázolja a jelenlegi helyzetet Katona Zsuzsa.

A romló közbiztonság és a felújításra szoruló telep mellett ráadásul más nehézséggel is meg kell birkózniuk a lakóknak: a VIII. kerületi önkormányzat döntése értelmében ugyanis előfordulhat, hogy a közeljövőben háromszorosára emelik a lakbért. Sovány vigasz, hogy az intézkedés nemcsak a művésztelepen élőket, hanem az egész VIII. kerületet érintené. „Érzékeny téma ez mindnyájunknak, hiszen a kortárs művészeknek jóformán nincs munkájuk, és az idősebb képzőművészek sincsenek sokkal jobb helyzetben” - indokolja borúlátását Dienes Gábor festőművész.

A nehéz körülmények ellenére a Százados úti Művésztelep lakói nem panaszkodhatnak, hiszen sok pályatársuknak, elsősorban a pályakezdő, fiatal képzőművészeknek nincs lehetőségük arra, hogy saját műtermet tartsanak fönn, ezért kénytelenek megragadni minden kínálkozó lehetőséget, hogy megfelelő környezetben dolgozhassanak. A gondtalan alkotómunkának biztosítanak teret  az egyes - időszakos - művésztelepek, amelyeket eleve azért tartanak fönn, hogy a fiatal képzőművészeket segítsék.

A Csongrádi Művésztelepet 1974-ben hozták létre az akkor friss diplomás művészek. A Tisza-parti alkotótábor 20-25 éve élte fénykorát, a hatalmas területen, természetközelben háborítatlanul lehetett dolgozni - mondja Dienes Gábor, aki gyakran megfordult itt.

Tótvázsonyi látkép. © hvg.hu

Fennállásának tizedik évfordulóját ünnepelte idén az Élesdi (Alesd, Románia) Művésztelep, ennek kapcsán az Ernst Múzeumban A kép közvetlensége címmel januártól márciusig kiállítást is rendeztek, ahol a kolónia alkotóinak munkáival ismerkedhettek meg az érdeklődők.

Az Élesdi Művésztelep mára már fogalommá vált a fiatal festők körében. Az alkotótáborban nyaranta egy hónapig feszített munka folyik, a résztvevők idejük nagy részét az alkotásnak szentelik, emellett az eseménynek csapatépítő jellege is van – meséli Kucsora Márta, az élesdi csapat egyik tagja, akit a Tótvázsonyban faggatunk élményeiről. A Barcsay-díjas fiatal festőművésznő 2002-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, majd egy évet a Terplan Family Foundation ösztöndíjával az Egyesült Államokban töltött. Jelenleg a Budapest Art Factory tagjaként három fiatal pályatársával osztozik egy Váci úti raktárépületben kialakított műtermen, mindannyiuk munkáját menedzserük segíti.

Művésztelepek

A XIX- XX. század fordulóján Európa-szerte - Németországban, Franciaországban, Írországban - egymás után alakultak a művésztelepek. Magyarországon a nagybányai, kecskeméti, szolnoki, gödöllői vagy a szentendrei művésztelep híre máig legendás.

A hagyományos művésztelepek megteremtik a legalapvetőbb feltételeket az alkotók számára, akik az itt töltött időért, teljes ellátásért cserébe fizetnek, vagy – ami ma már sokkal elterjedtebb – egy-egy saját művet ajánlanak föl. Romvári Márton festő, az Inda Galéria művészeti vezetője idén Tótvázsonyba szervezett művésztelepet, ez azonban eltért a megszokottól: a résztvevők -  Kucsora Márta, Gesztelyi Nagy Zsuzsa, Kaszás Réka, Sándor Krisztián, Halmi Horváth István, Cseke Szilárd, Bernáth András, Kondor Attila, Tomasz Piars, Pető Márk, Regős Imre és Haász Katalin - többsége ezúttal családjával érkezett. A tíznapos tábor költségeit támogatók állták. A művészek nekik fizetnek, a fölajánlott alkotásokat pedig a szponzorok értékesítik, így mindkét fél jól jár – világít rá a lényegre Romvári.

A munka nem kötelező, vannak művészek, akik inkább pihenni, kikapcsolódni jönnek – mondja a festőművész, hozzátéve, annak ellenére, hogy nem hagyományos művésztelepről van szó – egyetlen helyiségben mindössze négyen-öten dolgozhatnak egyszerre –, aki akarja, teljesen a munkájának szentelheti magát. A festői környezetben, néhány kilométerre a Balatontól, mezők és erdők karéjában valóban szabadon szárnyalhat a képzelet.