HVG

"Ha játék közben a partnereidre pillantva nem tudod megállapítani, ki a balek, akkor te vagy az" - idézik tisztességben megőszült szerencselovagok társuk, a film világában is jó lapokat húzó Paul Newman klasszikussá lett szállóigéjét. És ezzel nagyjából le is zárhatók a pókerrel kapcsolatos biztos megállapítások. A ma már több millió dolláros díjazású versenyeken világbajnokokat is avató kártyajáték eredete ugyanis legalább olyan rejtélyes, mint az, milyen lapokat őrizgetnek a kifürkészhetetlen arckifejezés mögé rejtőző profi zsugások.

Némely történészek szerint az első ezredforduló előtt zajlott az első pókercsata Mu-Cung kínai császár és neje között - az akkori előd még egyfajta módosított dominójáték lehetett. Miután a pontos szabályokról nem maradtak fenn adatok, a maguk köreiben ásznak számító kutatók - élükön David Parlett-tel, az Oxford History of Card Games (A kártyajátékok története) című szakmunka történész szerzőjével - tagadják a kínai kapcsolatot. Szerintük a póker elődje csak igazi kártyával, nem pedig dominóval játszott társasjáték lehet. A játék elméletébe magát beleásó Szurdi András 12 éve megjelent, Pókerkönyv kezdőknek és haladóknak című munkájában a középkori Angliáig vezeti vissza a gyökereket, mások szerint inkább a hispán primero nevű blöffdús kártyajáték lehet az ős. John Scarne amellett érvel Encyclopedia of Games című munkájában, hogy a póker csakis amerikai eredetű lehet, már csak azért is, mert a poke a régi amerikai zsebtolvajok zsargonjában a pénztárcát jelentette. A legtöbben mégis a 18. századi franciák poque nevű játékában vélik felfedezni a közvetlen elődöt, amit francia telepesek vittek magukkal Kanadába, s onnan jutott el a 18. század elején az akkor még francia kézen lévő New Orleansba is. Az ottani gyarmatot viszont Napóleon 1803-ban eladta az USA-nak (HVG, 2003. május 17.), így lett a játék valóban amerikai.

A világ köztudatába az 1830-1840-es években robbant be, miután egy Jonathan Green nevű hamiskártyás A szerencsejáték művészetének és nyomorúságainak bemutatása című alapmunkájában leírta, miként kopasztják meg a hozzá hasonló profik az akkor még húszlapos paklival játszott "csalós játékkal", vagyis a pókerrel a Mississippi hajóinak gyanútlan utasait. A szárazföldi lebujokból a hivatásosok azért tették át a székhelyüket a hajókra, mert a puritán Délen nem nézték jó szemmel az ördög bibliájának trükkös forgatását: gyakorta kátrányba és tollba hempergették a csalókat, a Mississippi államban levő Vicksburgben 1835-ben öt hamiskártyást lincseltek meg.

Egy 1857-ben New Yorkról íródott útikönyv "a városban található veszedelmek egyik legnagyobbikának" nevezte ezt a játékot. Mindezek ellenére a 19. század második felében már nehéz lett volna olyan ivót találni a vadnyugaton, ahol ne lett volna pókerasztal. A terjedés megállíthatatlanná vált: az angliai felső körökbe az első szabálykönyvet megfogalmazó Robert Cumming Schenk tábornok, az USA londoni nagykövete vezette be az 1870-es évek elején, a 20. század első felében pedig az amerikai katonáktól és turistáktól a többi kontinensen is mind többen lesték el a know-how-t. A játék népszerűségén az is nagyot lendített, hogy Hollywood előszeretettel viszi vászonra a rezzenéstelen tekintetű hősök bemutatására kiváló alkalmakat teremtő feszültségteli kártyacsatákat.

Az eredeti húszlapos, még csupán ászból, királyból, dámából, bubiból és tízesből álló őspaklit időközben felváltotta az 52 lapos francia kártyával játszott modernebb póker. (A szerencsejáték azért is lehet népszerű, mert ezernyi változatát akár más zsugára is lehet adaptálni - idehaza sokan például magyar kártyával játsszák.) A lapbővítéssel - mivel akár tíz embernek is jutott öt-öt lap - a nyerhető összeg is növekedett. De nem ez volt az egyedüli változás. Az 1864-es kanonizált formájában a pókerben még a négy ász volt az abszolút nyerő, ez még az ásszal végződő színsornál, vagyis a royal flushnél is többet ért. A tradicionalisták sokáig ragaszkodtak is ehhez a szabályhoz, ám az újítók a 19. század végén azzal nyerték meg a partit, hogy levezették: nem úriemberhez méltó biztos nyerésre, azaz négy ászra licitálni, míg (royal) flush esetén fennáll - legalábbis elméletben - annak az eshetősége, hogy valaki másnál is van hasonlóan erős színsor (akkoriban még nem tettek különbséget a színek erőssége között).

Pókercsata. Meggazdagodás vagy megkopasztás? © AP

A különféle pókerváltozatok elterjedését nagyban befolyásolta, hogy a hatóságok miként ítélték meg az egyes verziókat. Kalifornia főügyésze például a 20. század elején kijelentette, hogy a draw pókerban (a Magyarországon is kedvelt ötlapos, egyszer akár három lapot is lecserélhető változatban) az ügyességen múlik a nyerés. Ugyanő viszont a stud (nyitott) pókert (amikor az ötből négy lapot mindenki számára láthatóan az asztalon helyeznek el, s tiltják a lapcserét) alávaló szerencsejátéknak s ezért hatóságilag üldözendőnek nyilvánította.

A ma legnépszerűbbnek mondott Texas hold'em 1919-ben bukkant fel - Vad özvegy néven -, majd rögtön talonba is került, hogy az 1970-es években megkezdődjön a diadalútja. Ez annyiban különbözik a hagyományos variánstól, hogy minden játékos két lapot kap. Erre licitálnak, ahogy a következő 3 körben is, amíg az asztalra nem kerül összesen öt felfordított lap, s az nyer, aki a legerősebb kombinációt tudja összeállítani az asztalon fekvő választékból és a saját két lapjából. Ma már ezt a verziót játsszák a legnagyobb világversenyeken - a Magyarországon Korda György kiérdemesült táncdalénekes kommentárjával közvetített megméretéseken is -, talán vizualitása és kiszámíthatatlansága miatt.

A póker népszerűségével párhuzamosan egyre többeket foglalkoztat a sikeres játékstratégia. Szorgos matematikusok kiszámították, hogy a Magyarországon legelterjedtebb, az 52 helyett 32 kártyalappal játszott pókerben 201 376 változatban lehet az öt lapot kiosztani. A játékosok az osztások felében egy párra bizton számíthatnak, két párra azonban már csak 12 százalék az esélyük, drillre (három egyforma lapra) pedig alig több mint 5 százalék. Pókerre (négy egyforma értékű lapra) csak mindössze egyezred, színsorra pedig egy tízezred sem. Persze ügyes lapcserékkel javíthatók az esélyek.

A klasszikus, 52 lapos pókerben viszont már több mint 2,5 milliónyi változatban lehet öt lapot kapni, s itt már a párra is csak 42 százalékos az esély. A szerencsejátékot mesterfokon űző s abból - nem pedig elsősorban könyvszerző vagy tanácsadói bevételeiből - meggazdagodott David Sklansky amerikai kártyaguru idén magyarul is megjelent munkájában, A póker elméletében amellett érvel, hogy a matematika igencsak kevés a sikerhez: az általában agresszív játékosnak, akár jó, akár rossz lapja van, támadnia kell, a megfontolt pókerarc mögé bújó embernek pedig állandóan óvatosan kell játszania - még akkor is, ha netán színsora van. A játékosnak ugyanis csak akkor van reális esélye a nyerésre, ha hiteles imázst tud felépíteni, máskülönben hirtelen hangulatváltásai könnyen leleplezhetik. Az igazi profi, taktikáját éppen aktuális ellenfelei stratégiáihoz igazítva, még játékstílusok között is könnyedén vált.

A póker talán legfontosabb mértékegysége a blöff, aminek az összege egyenlő az adott játékost megfontolásra késztető pénzmennyiséggel - állítja a már idézett Szurdi. Ezért azt javallja, hogy mindenki a saját súlycsoportjában pókerezzen, és ne olyanokkal játsszon, akik jóval az ő szintje fölötti (vagy alatti) összegekkel próbálnak szerencsét. Előbbi esetben hamar kifosztják, míg utóbbiban a játék tétje, az izgalom vész el.

IZSÁK NORBERT