Na'Conxypani utcarészlet II. 1909 körül

Egy-egy múzeumi tárlat sikere képes felfokozott érdeklődést kiváltani a műtárgypiacon, divatba hozva a bemutatott – esetenként klasszikus – alkotót. Ilyen sikeres egymásra épülés volt tapasztalható az elmúlt években a Mattis Teutsch-, Mednyánszky-, Munkácsy-kiállításon, illetve a tárlatok utáni években rendezett aukciókon. Mivel a műtárgypiacon az utóbbi időben felbukkanó szép számú Gulácsy-alkotás jó árakat ért el az árveréseken, végre érdemes lett „ráerősíteni” az amúgy kevéssé publikus Gulácsy-életműre. Ez is indokolhatta a Kogart-beli tárlatot – és ne feledkezzünk meg a Fővárosi Képtárnak a Smetana-gyűjteményben fellelhető Gulácsy-művekből rendezett kiállításáról sem.

Nincs is baj ezzel az indíttatással, jó ötletet tett követ, s a Kogart viszonylagos teljességgel mutatja be a rejtélyes személyiségű, korán elhalt, múlt század elején alkotó festő remekeit és életműve egyéb darabjait. Rögtön az elején idézzük fel, mi nem került kiállításra. Többek között a Fővárosi Képtárban maradt nyolc alkotás – A halál sziklája (Álom a háborúról, 1915); a Firenzei lány (1904), a Domboldal házzal (1908), a Firenzei domboldal (1904), A hídon bolondos furcsa népség vonult keresztül (1908), az Elmúlás (1912), a Karosszékben ülő leány (Bálozó nő, 1910) és a Krisztus (1912–1913) című kép – párhuzamosan a Kiscelli Múzeum oratóriumában szerepelt. A Mulatt férfi és szoborfehér nő című festményt se láthatják a Kogartot felkereső érdeklődők.

Gulácsy életében – melynek zaklatott állomásai a hazai és itáliai utazások, néhány egyéni és csoportos tárlaton való szereplés, az idegszanatórium és végül az elmegyógyintézeti teljes passzivitásban eltöltött és halállal végződő elmerülés – számos vita zajlott a festő képességeiről, aktualitásáról és általában a művekről, az életműről. Kosztolányi írásai nyomán céhbelinek nevezte, Kassák a festőt méltatta, akinek szemléletével azonban sohasem azonosult. Később helyet lelt magának a magyar művészettörténetben Lyka Károly, Németh Lajos, de még Pogány Ö. Gábor (A magyar festészet forradalmárai, 1946) köteteiben is. Első, valóban mélyreható és az ellentmondásos életmű alapos elemzését adó monográfusa Szabadi Judit volt 1969-ben (új, kibővített Gulácsy-monográfiáját a közelmúltban adta ki a Fekete Sas kiadó).

A kritika a festő életművének töredékesen ismert volta okán a zavarodott elme, a megbomlott agy okozta – a „fin de siècle” táján oly gyakori – látomásosság jelzéseit értékelte. Természetesen joggal lehetett összevetni a személyiség nárcisztikusan önreflekív voltát, az alkotásokban fellehető egyenetlenségeket olyan kortárs alkotókkal – mint Csáth Géza, Tihanyi Lajos, Cholnoky László, Nemes-Lampérth József, Csontváry Kosztka Tivadar –, akik idegbetegen, bomlott elmével vagy épp önkezükkel vetve véget életüknek a századforduló lélekpróbáló időszakában roppantak össze.

Ráadásul Gulácsy tipikusan XIX. századi attitűdöt képviselt, munkái egy múltba forduló, a preraffaeliták által divatba hozott reneszánsz előtti Itália szépségeiben tobzódó személyiség manifesztációi. S mivel – mint John Lukacs megjegyezte – a XIX. század 1914-gyel ért véget, Gulácsy magatartása akár még korszerűnek is volt tekinthető. Magányossága és vágyódása a közösségek iránt – kereste a MA és a MIÉNK csoport társaságát, kiállítási lehetőségeit – kiszolgáltatottá és sérülékennyé tette. Festői munkásságában sem a korszerűséget, az avantgárdot követte, hanem saját úton járt, és egy sajátos, irodalmiasan narratív festői nyelven szólalt meg. Töprengő, hamleti személyiségét korának „nyűge, s nyilai” elől képzelt világa, Na’Conxipan mesés, játékos házai, lakói közé menekítette. A festői nyelv eszköztárát szinte teljes egészében a gondolat kifejezésének rendelte alá, s nem foglalkozott a színtan, a formai törvények vagy az új kísérletek (kubizmus, konstruktivizmus, expresszionizmus) elvárásaival.

A kiállításon – amely semmilyen tematikát, időrendet, csoportosítást nem követ, pusztán esztétikusan helyezi el az életmű egyes darabjait – jól nyomon követhető az a néhány orientációs pont, amely Gulácsy vezérmotívumait, festői magatartását alakította. Ilyen mindenekelőtt az itáliai utazások élménye, a toszkán helyszínek varázsa, az ott felbukkanó szereplők, akik egy kortalan kortörténet figurái. Helyenként erős hatást mutatnak a flamand zsánerkép festői (Van Ostade, Brower, Steen). A watteau-i befolyásról sem szabad megfeledkezni, ez a későbbi (1909 utáni) képeken erősödik fel. Az irodalmi inspirációk legalább ilyen erősek, hiszen Gulácsy művelt és elmélyült író-olvasó ember volt. Akár grafikáit, jegyzeteit nézzük – ezekből a kiállításon, különösen a harmadik szinten, gazdag gyűjtemény található –, mindenütt felfedezhető: Gulácsy hol könnyed, franciásan elegáns, néha meg groteszk és gyermekien túlzó illusztrátorként szívesen rajzolt torzképeket, karikatúrákat. Ezek számos festményén, sőt önarcképein is felbukkannak.

A kísérő katalógus valójában könyv, Marosvölgyi Gábor fiatal művészettörténész alapos és okfeltáró, kitűnő elemzéseket tartalmazó írása (Acropolis Artium Kiadó). Sajnálatos, hogy a számos új megközelítési pontot tartalmazó munka illusztrációi silány minőségűek.

Gulácsy poétikus festészete, hol felragyogó, hol puha ködbe vesző színei, különös figurái, böcklini tájai most újra találkozhatnak nézőikkel. Talán a múltba oly szíves gyakorisággal visszarévedő korunk más fényben látja az alkotót és művét. Mint Gulácsy írta: „Illusionicus látás nélkül nincs művészet.” Az elveszett illúziók így megkerülhetnek végre. (Megtekinthető július 20-ig.)

Sinkó István