A kiállítás nemzetközivé vált: „altermodernné”. Alter = ’más’ (lat.), a szónak ’különböző’ értelmében is. Modern, mert a XXI. századnak új modernizmusra van szüksége: a XX. századi modernizmus és posztmodernizmus szintézisére. Ez a szintézis pedig heterogén, heterokronikus és nomád lesz. Heterogén, mint egy szigetvilág, amely sok különböző részből alkot egységet. Heterokronikus, vagyis az emberi történelmet ideiglenességek egymás melletti soraként értelmezi. Nomád, ahogy W. G. Sebald A Szaturnusz gyűrűi. Angol zarándokút című könyvében az utazás folyamán keveredik a jelen, a fantázia és a jövő; és a kulturális nomád is „jelek” között mozog térben és időben.

Darren Almond műve © Műértő

És valóban, a művek erre a „google-világra” épülnek, ahol minden információ elérhető, és újabb és újabb keresésre sarkall. Tényleg nehéz abbahagyni – ahogy ezek az altermodern művek is befejezetlenek. Vagy inkább nyitottak, mint a szabad szoftverek, még tovább (és általunk is) alakíthatók. Heterogének, és az elmúlt időkből merítenek, mint egy nagy medencéből. Ezt vagy azt. Talált képeslapok kinagyított fotói teleírva forgatókönyvszerű instrukciókkal, hangulatokkal, pontos eseményekkel Tacita Dean fotóin. A fotókat a XX. század eleji dán filmipar egyik jellegzetessége foglalja keretbe, a filmeknek ott és akkor ugyanis kétféle befejezést készítettek: vidámat az amerikai piacnak, szomorút az orosznak.

A kutató kiindulópontját alkalmazza Simon Starling is, akit az emberi kéz által készített tárgyak/épületek létrejötte izgat. A kiállításon egy Francis Bacon által tervezett íróasztalt készíttetett el újra a „suttogós láncjáték” elve alapján: a mesteremberek egymás után dolgoztak az előző fotója alapján a világ három különböző pontján. Az installációban semmi sem esetleges (az asztalok létrejöttén kívül), mindent az eredeti bútor történetének megfelelően választottak ki. Térben és időben, ezek relativitásában és összekapcsolásával jött létre végül a mű.

Vannak még nyitott, tovább alakítható térképszerű munkák is, mint Katie Patersoné, aki a regisztrált fekete lyukakat helyezte asztrológiai térképre; egy korábbi installációjában pedig a sarki jég olvadásának hangját mutatta be. Egy térkép Loris Gréaud agyát térképezi fel elektroenkefalogrammal, amint épp a kiállításon gondolkodik; agyának rezgéseit mikrovibrátorok segítségével juttatja el a látogatóhoz – talán ez az absztrakció legvégső foka?

De idő és tér, kép és történet, gyökerek és távollét az új altermodern formában egyszerű fotográfiákon is megfogalmazható: Darren Almond japán metszeteket idéző, a telihold fényénél készült tájképfotóival került be a kiállításba. Szintén az altermodern égisze alatt nézhetünk szoftpornót babzsákokon, meghallgathatjuk egy óriás fenekébe ragadt három tudós történetét és relaxálhatunk Gustav Metzger folyékonykristály „environmentjében”.

Ami igazán izgalmas, az Lindsay Seers installációja és filmje. Saját történetét kapcsolja össze a fotográfia/film történetével, a vetítést pedig Thomas Edison első filmstúdiójának, a Black Mariának makettjében mutatja be. A sztori egyszerre elvont és riportszerű, a lány életének képei metaforikusak és önmagukért beszélnek.

A tárlat néhány nehezebben értelmezhető pontját leszámítva friss és élvezetes, a teória ígéretes, de kiállja-e majd az idő próbáját?

(Megtekinthető április 26-ig.)

E. S. R.