Mindketten kényelmes külföldi villa foglyai, és egyiküknek sem tanácsos átlépnie a határt, mert valami szörnyű bűn lebeg a fejük fölött. Ez köthetné össze a rendezőt, Roman Polanskit és a berlini filmfesztiválon bemutatott filmjének hősét, egy többé-kevésbé képzeletbeli volt brit miniszterelnököt. A Berlinale sajtóvisszhangjában minduntalan fölfedezett párhuzam kézenfekvőnek tűnik, elvégre a film utómunkálatait Polanski a már december óta tartó svájci házi őrizetének színhelyéről, a Gstaad peremén lévő nyaralójából ellenőrizte. A dvd-ket az ügyvédje hozta-vitte Svájc és Németország között. A tavaly szeptemberi zürichi letartóztatását megalapozó amerikai körözés – egy 33 évvel ezelőtti nemi erőszak vádja – miatt Polanski már eddig sem is dolgozhatott akárhol, ezért A zongorista után ezt a filmjét is Németországban forgatta, a babelsbergi stúdióban, a londoni helyszínnek átalakított berlini belvárosban és a magányos amerikai szigetet idéző északnémet tengerparti üdülőhelyeken.

A Ghost Writer, azaz szó szerint Szellemíró rendezőjének ezúttal tehát csak a szelleme lebegett a Berlinalén. Sztárvendégből így is elegen képviselték az alkotást: egy korábbi James Bond, Pierce Brosnan, aki a Tony Blairre nagyon emlékeztető Adam Lang exkormányfőt alakítja, és Ewan McGregor, aki a címadó memoárírót játssza. Ő az, akinek a politikus helyett meg kell írnia az emlékiratokat, vagyis a fekete munkára utaló hagyományos magyar szóval ő a néger, illetve – a Woody Allen emlékezetes filmje, A jónevű senki alcímében szereplő kifejezéssel – stróman. Igazi thrillerhez méltó indítással azért hívatják, mert elődjét rejtélyes körülmények között halva találták a tengerparton.

Fokozza a feszültséget, hogy Lang gyakorlatilag be van zárva a barátságtalan, magányos tengerparti házba, de az Egyesült Államokba is, mert a hágai nemzetközi törvényszék beidézte, és legtöbb országban nyomban őrizetbe vennék. A vád az, hogy az amerikai titkosszolgálat, a CIA nyomására belekeverte Nagy-Britanniát az iraki háborúba, és brit polgárokat szolgáltatott ki a CIA-nek. A stábnak nem sok kétsége lehetett afelől, modellként kire gondolhatott a forgatókönyvíró, Robert Harris egykori politikai újságíró: bár a nézők ezt aligha veszik észre, a kellékes a Lang-memoár borítójába egy Blair-életrajzot csempészett. A politikai máz alatt fordulatos thriller rejlik, és a film amerika- és angolellenességét akár az is motiválhatja, hogy a körözés miatt ebben a két országban fenyegette Polanskit a legbiztosabban a letartóztatás.

Bármilyen tetszetős, mégis gyenge lábakon áll a vélt összefüggés a rendező és a főhős bezártsága között. Nem pusztán azért, mert a sztori korábbról való, és a forgatás jóval Polanski letartóztatása előtt megkezdődött – a producer és a rendező nagy szerencséjére. Ha a film menet közben hiúsul meg, nincs az a biztosító, amely fizetett volna, hiszen nem a főszereplő lábtöréséről vagy hasonló szokásos kockázatról volt szó. A valószínűbb háttér az, hogy egyébként is Polanski specialitásának mondhatóak a zárt terekben, borzongató lakásokban játszódó filmek, többnyire őrületbe sodródó főhősökkel. Mindenképp ebbe a körbe tartoznak az 1960-70-es évek olyan filmjei, mint az Iszonyat, a Rosemary gyermeke vagy A bérlő. A Zsákutca pedig, amelyért 1966-ban Berlinben megkapta a fődíjat, az Arany Medvét, olyan szigeten játszódik, amelyet éppen nem lehet elhagyni. Feleségének közlése szerint Polanski következő filmtervének, egy színdarab adaptációjának egyetlen helyszíne egy szoba. Az elemzők a klausztrofóbikus művek magyarázatát abban vélik megtalálni, hogy Polanski a krakkói gettóba zárva töltötte gyermekkorának több nyomasztó hónapját. Polanski nemigen nyilatkozik ilyesmikről, de a BBC-nek 2001-ben azt mondta, hogy Laurence Olivier 1948-as klausztrofóbiás Hamlet-filmje, valamint Vermeer és más holland festők képei vitték ebbe az irányba. Alkotásainak tragédiába torkollásában szerepe lehet annak is, hogy édesanyja Auschwitzban pusztult el, de nyilván annak is, hogy miután Lengyelországból Amerikába jutott, az első felesége, Sharon Tate színésznő véres mészárlás áldozata lett.

A CIA és egy összeesküvéselmélet felbukkan a Berlinale másik sztárfilmjében, a Martin Scorcese rendezte, versenyen kívül bemutatott Shutter Island-ben, amelynek Leonardo di Caprio a főszereplője. A címadó szigeten veszélyes elmebeteg bűnözőket őriznek – di Capriónak nyomozóként egy többszörös gyilkos nő eltűnését kell kivizsgálnia –, és az 1954-ben játszódó, szintén a thriller műfajába sorolható történet eleinte azt sejteti a nézővel, hogy náci mintára emberkísérleteket folytat a titkosszolgálat, netán az elmebetegeket átoperálják félelmet és együttérzést nem ismerő gyilkológépekké.

Másképpen volt politikai a nyitófilm, a kínai Tuan Yuan, amely nagyjából így fordítható: Elszakítva együtt. Éppen az egykor kettészakított német fővárosban pendíthet meg érzelmi húrokat a cselekmény: fél évszázad elteltével visszatér sangháji jegyeséhez a volt katona, akinek a kommunisták elől szűkebb hazájába, Tajvanra kellett menekülnie. A szerelem újból fellángol, de szeretnivaló a férj is – kommunista és szintén katona –, akivel a nő leélte az életét. A nagymama és idős lovagjai szerelmi háromszögét a kritikusok egy része unalmasnak találta, mások nagyra értékelték, ahogyan a színészek megjelenítették a visszafogott érzelmeket. Hogy éppen ezt választották nyitófilmnek a kerek jubileumot ünneplő, 60 éves Berlinalén, annak több oka is lehet. Talán Polanski filmje is megfordult a szervezők fejében, de Dieter Kosslick fesztiváligazgató szerint ezt állásfoglalásként lehetett volna értelmezni egy olyan ügyben, amelybe a fesztivál nem akar beavatkozni. A kínai mű választása összhangban van az utóbbi évek irányvonalával is. Kosslick, aki 2001 óta áll a Berlinale élén, láthatólag erősíti azt a hagyományt, hogy a másik két nagy fesztiváltól, a cannes-itól és a velenceitől eltérően ez itt politikus esemény. Nem annyira sztárparádé, mint inkább a kelet-nyugati közeledés porondja. Még azon az epizódon sem akadt fönn senki, hogy a nyitóbulit a keleti belvárosban, a Marx Károly sugárúton, a nemrég felújított Moszkva kávézóban tartották.

Alaposan politikai filmnek minősíthető az új Jud Süss is. Oskar Roehler német rendező mozija a „Lelkiismeretlen film” alcímet viseli, és a hírhedt náci propagandafilm keletkezésének körülményeit eleveníti fel. Az egyik legnépszerűbb német mozisztár, Moritz Bleibtreu jeleníti meg a forgatást személyesen megrendelő és menet közben is irányító Joseph Goebbels propagandaminisztert. Mivel az eredeti film továbbra is be van tiltva – Roehler szerint nagyon helyesen –, a megértéshez szükséges mértékben hol a mai színészek játsszák újra a korabeli jeleneteket, hol az eredeti filmrészleteket illesztik a mai műbe.

A Szabó István Mefisztójában megidézetthez hasonló dilemmán gondolkozhat el a néző. Miután 1940-ben több színész elutasította a főszerepet – köztük épp a Mefisztó főszereplőjének mintájául szolgáló Gustaf Gründgens – a nem is antiszemita, csak gyenge jellemű és hiú osztrák Ferdinand Marian (az ő mai megszemélyesítője Tobias Moretti) vállalja a címszerepet, és későn döbben rá, milyen színészi és magánéleti csapdába került. A való életben Marian 1946-ban meghalt, egyes feltételezések szerint nem autóbaleset, hanem öngyilkosság történhetett. Az osztrák-német koprodukcióként idén ősszel a mozikba kerülő Jud Süss provokatív és vitára ösztönöz – ismeri el maga a rendező is, vállalva, hogy a film felborítja a politikai korrektség napjainkban elvárt szabályait.

 Bedő Iván