Magyarországon a katalógusok a kikiáltási árat közlik, a tétel ennyiért, vagy ennél drágábban vásárolható meg. Így volt ez a BÁV egyeduralma idején, sőt a két világháború között is, tehát ez a szisztéma tekinthető idehaza beváltnak és használatosnak. Ez esetben a fő kérdés az lenne, hogy a tétel elkel-e egyáltalán, illetve hogy kikiáltási áron sikerül-e megvenni, vagy csak az indulóár többszöröséért.

A rendszer egészen jól működött, aztán az árak elszálltak, a festmények értéke megtöbbszöröződött, főleg a klasszikus modern műveké. Újra és újra visszakerültek a körforgásba az immár a sokszereplős aukciós piacon vásárolt alkotások. A vásárlói szándék mögött a kilencvenes évek elejétől egyre inkább megjelent a jövedelmező befektetés igénye, a vevők sokszor alig néhány év alatt szeretnének - minél nagyobb --hasznot látni a műtárgyvásárlásból. (A rendszerváltás előtt még igen kevesen óhajtottak műkincsek adásvételéből élni, akár papíron, akár a feketepiacon. Ha olcsón, ha drágán vettek, a gyűjtők választását többnyire ízlésük szabta meg.) A spekuláns beadók nyilvánvalóan csak abban az esetben hajlandók eladni a műtárgyat, ha többet kapnak érte, mint amennyiért vásárolták. A „főművek” birtokosaihoz hasonlóan biztosra akarnak menni. A beadandó művek kvalitása és szenzációértéke egészen sajátos tárgyalási pozícióba helyezi őket: megszületik a rejtett limitár, amit az aukciósház az árverés folyamán több lehetséges módon is érvényesít. Ettől kezdve a kikiáltási ár, illetve az „elkelt” és a „nem kelt el” fogalma kiüresedik, az eredmények, árak két külön síkon alakulnak: egyrészt a teremben, másrészt a titkos megegyezések során.

Ül az ember 2010 tavaszán az aukciós teremben, és azt látja, hogy az összes tétel fele-harmada, az „elkelt” tételek kétharmada csak a kikiáltási árát kapja meg. Már az sem biztos, hogy az összegeket érdemes-e egyáltalán feljegyezni, mert nem tudni, hogy miként értelmezendők. Talán nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy a vásárlói hangulat befolyásolása érdekében már a kilencvenes évek elején is működött a beültetett ember szisztémája. Tudta az aukciósház, hogy ha három tétel egymás után visszamarad, akkor visszamarad több is - ez pszichózis, semmi köze a logikához és az üzlethez. Ha tehát két egymást követő tételre nem akadt érdeklődő, akkor a harmadikra többnyire jelentkezett valaki, főleg ha a kép jó ismerősé vagy magáé a házé volt; a vevői szándék nélküli licittel nem kellett senkinek sem elszámolni.

Nem kétséges, hogy a mostani érdektelenséghez, lapos hangulathoz (az amúgy sikeres tételek és említésre méltó árak sem késztetnek senkit elismerésre, ahogy a balul elsült árverések után sem sajnálják le a céget) a tanácstalanság is hozzájárul - az aukciók után tulajdonképpen semmiféle tanulság nem vonható le. Nagyjából tudható, hogy mélyponton a piac, és a trendalakító gyűjtők zöme egy-másfél éve nem vásárolt semmit. De hogy ez a mélypont számszerűen, százalékokban hol van a csúcsponthoz képest, azt senki emberfia meg nem tudná mondani.

Az előző hónapban méltatott aukciósházak mellett a Bumbum, a MissionArt és az Abigail rendezett festményárverést, és akkor még nem szóltunk a BÁV és a Polgár Galéria művészeti aukciójáról, a Képcsarnok fáradhatatlan sorozatáról vagy az Arte és a Fény Galéria színes kínálatáról, amely a grafikák mellett már művészeti könyvekre és papírrégiségekre, valamint egyéb műtárgyakra is kiterjed.

Román György: Kínai kocsma, 1947 olaj, fa, 97x132 cm

MŰértő

Kováts Lajos a Blitz után újabb hangfestő szót talált galériájának elnevezésére, nyilván ez tükrözi a műkereskedelem - finom - forradalmasítására vonatkozó elképzeléseit, meg hogy szeret - verbálisan - odacsapni, „beszólni” a szereplőknek. Mivel már számosan árvereznek kortárs műveket, idei tavaszi rendezvénye annyiban jelentett forradalmat, hogy Bumbum néven ismét árverezett. Az itt-ott talán magasan megállapított kikiáltási ár a fent taglalt problémát oldatja meg: ha Román György művére (Kínai kocsma) 8,5 millióért csak egyetlen érvényes licit érkezik, már az is méltányos árat jelent. Érkezett licit. Ugyanígy szerepelt Berény Róbert Eta macskával című képe, amelyet a galéria korábbi meghívójáról és az Art Fair kiállításról is ismerhetett a közönség. Kikiáltása is, leütése is 15 millió forint volt. Inkább egy másik kategóriában emelkedtek az árak: Bada Dada, Frey Krisztián, Szurcsik József, Konok Tamás művei mentek feljebb, de ez 200 ezer és egymillió forint közötti értékeket jelentett. Úgy sikerült, ahogy a többieké - foglalta össze Kováts Lajos az aukció, sőt akarva-akaratlanul az egész szezon tanulságait.

Román György: Kínai kocsma, 1947 olaj, fa, 97x132 cm

Műértő

Ismét bebizonyosodott, hogy a MissionArt Galéria remek forrásokat tud, ahol nagybányai művek és Mattis Teutsch alkotásai lelhetők fel. Ezúttal is négy olyan tételt mutattak fel Mattis Teutschtól, amilyenekre mások éveket várnak. Mindegyik megkapta kikiáltási árát, amely nem volt kevés: 4,5-9,5 millió forint. A drágább tételek általában mind indulóáron maradtak; kivételt Scheiber Hugó Mussolinije jelentett, amely a 2 millióra kapott még 200 ezret.

Az Abigail Galériánál bátrabban licitáltak a gyűjtők, bizonyára a szezon utolsó lehetőségét akarták kihasználni. Tízmillió fölé ment az ára Schönberger Armand Rakpartjának, Réth Alfréd 1927-es absztrakt kompozíciójának, Ámos Imre Lány kecskével című alkotásának - mindegyik látványosan meghaladta a kikiáltását. Több nagybányai kép is felülmúlta, Bak Imre 1979-es Négyzet-keresztje pedig elérte a 4 milliót. Beragadt tételek itt is voltak, a „próféták” többsége még mindig várja az elismerést, a karakterüket évtizedek óta hasztalanul kereső képcsarnokos művészeket pedig már alig 100 ezer forintért is meg lehetne venni. Igaz, a Képcsarnok árverésein még ennél is lényegesen olcsóbban.

Gréczi Emőke