Hamis vagy valódi: miről ismerjük fel a csalásokat?

A műtárgyak készítése és hamisítása szinte egyidős a művészettörténettel. Már a görög Praxitelész elkezdte – ha eltekintünk az egyiptomi előzményektől -, amikor egy tanítványának aláírt a művet, amelyet ugyan nem ő készített, de a tanítvány így jobb áron tudta értékesíteni. A valódi és iparszerű hamisítás inkább a középkor után jelent meg, amikor a reneszánsz korban magángyűjtemények kezdtek kialakulni. Addig is voltak ugyan kollekciók, elsősorban a templomok, egyházak gyűjtötték a számukra fontosabb tárgyakat – akárcsak a görögök, a rómaiak és a középkori főpapok -, később pedig uralkodók, fejedelmek, előkelők foglalkoztak ilyenekkel. 

A reneszánsz korában, különösen az 1460-as évektől - a humanista mozgalom hatására - az Alpoktól északra is ugrásszerűen megnőtt a gyűjtők és ezzel egy időben a hamisítók száma. Németalföldön alakultak meg az első hamisító műhelyek, melyek szintén először alkalmaztak profi szignóhamisítót – minderről a Váci Értéktárban tartott előadást Saphier Dezső műgyűjtő, a Magyar Műtárgy- és Régiségkereskedők Országos Szövetségének alelnöke.

Fára festette meg Jan van Eyck is az Arnolfini házaspárt

Wikipedia

Amint a reneszánsz idején elterjedt Nyugat- és Észak-Európában is a gyűjtés, a hamis festmények és hamarosan az álszignók is sorozatban kezdtek felbukkani. A XVII. századi holland hamisító-műhelyekben szinte komplett „gépsorok” működtek: volt, aki a hátteret tudta szépen festeni, mások a karokra, lábakra szakosodtak, egy „szép szemért” pedig akár külön mesterembert szerződtettek a műhelyek gazdái. 

Mindez Saphier szerint kísértetiesen hasonlít a mai kínai módszerekre, csak most a keleti országokban a van Gogh-képek a keresettebbek, és a reneszánsszal még nem nagyon foglalkoznak Ázsiában. Mindenesetre ma is megfigyelhető a szakosodás a hamisítóknál, mindenki azt festi, amihez a legjobban ért. Ezek a távol-keleti képek aztán részben európai piacokon jelennek meg – ebben néhány honfitársunk is jeleskedik Saphier szerint.

Olasz családi tradíciók

Eltérő a hamisítás ettől Olaszországban. Ott családi hagyományokon alapszik az ipar- és képzőművészeti művek hamisítása. Jelenleg is faragnak és festenek egy-egy belső udvarban, az árkádok alatt - látszólag maguknak – „antik szobrokat képeket” a „megfelelő szakemberek”. Ha megkérdezi valaki a pipázó, borozgató mesterembereket, természetesen igazat mondanak, amikor azt állítják, hogy otthonukban fogják kiakasztani az alkotásokat. Az idő ugyanis nekik dolgozik, raktáron pedig vannak „régi” képeik, szobraik. Ők ugyanis a nagyapjuk hamisítványát árulják igaziként, ami tényleg ott lóg a falon, és valóban antiknak hat. Majd az unokák fogják eladni azt a festményt, amit korunkban készítettek a „mesterek”.

A hamisítás azonban – amint azt Praxitelész példájával illusztrálta Saphier - nem feltétlenül mindig gonosz szándékból történik, és nehéz a dolga a művészettörténészeknek és a többi szakembernek, ha meg akarják állapítani egy-egy tárgy vagy műalkotás eredetiségét. Ehhez ugyanis ismerni kell az adott kor művészeinek technikáit, a tárgyak készítésekor az előállításukhoz szükséges technológiákat.

A modern alkotóknál különösen nehéz megítélni az eredetiséget, mert a művészi technikák rendkívüli módon sematizálódtak, sőt éppen ez a lényegük. Ha például valaki festőhengert használ, nehéz lenne az ecsetkezelését azonosítani.

Saphier ezért is foglalkozott elsősorban az 1950 előtti művészekkel, előadásán főleg a grafikák, metszetek és festmények hamisításáról esett szó. A szakember ismertette a nyomtatás néhány technológiáját, a kőnyomatok, a rézkarcok technikáit, a hamisítás felismerésére pedig a vízjelek készítésének technológiájára hívta fel a figyelmet. Savazással és zsírozással próbálják például sokan a grafikák vízjeleit hamisítani, ami a szakértő számára szinte azonnal felismerhető. A hamisítók gyakran használnak kétféle lakkot is. Az egyik gyorsabban, a másik lassabban szárad és így megreped a festmény – „ódon” hatást keltve. 

Táblaképek trükkjei

Szintén furcsa, ha valaki egy szuvas, korhadó fatáblára festett XVII-XVIII. századi holland festménnyel áll elő. A németalföldi fatáblakészítő céhek ugyanis ebben a korszakban 2-7 évig füstölték a fát, mielőtt a festők kezébe adták volna a terméket, amelyet a céhek jelzésével is elláttak. Ilyen fatáblákban természetesen ma sem találhatók farontó bogarak. Vagyis a lakkozás és a szúette fatáblák néha „túlzott” antik hatása is feltűnő lehet, ezek általában romos, férges fenyőbútorok ajtó-betéteiből készült „művek”.

Jó tudni azt is, hogy például egy kép kerete a festményhez tartozik-e egyáltalán. Ilyenkor a gravitáció és a súrlódás jó tanácsadó Saphier szerint. A képkeret felső, vízszintes része – annak aranyozása, festése - rendszerint ritkábban kopik el, mint az alsó és az oldalsó részé. A takarítás nyomai ugyanis egy évszázados képnél már igencsak meglátszanak, főleg ha a kép tényleg a falon lógott, és sosem vették le onnan, amikor letörölték róla a port.

A gravitáció is árulkodik

A bútoroknál a gravitáció és a súrlódás lehet árulkodó: egy sublód fiókjának kihúzásakor megítélhetjük, hogy a csúszóléc tényleg kétszáz éve része a bútornak, vagy csak két éve.

Előadása végén Saphier Dezső elmondta, hogy a műtárgyismeret alapjait minden gyűjtőnek érdemes elsajátítania. A régiségpiacokon ugyanis általában nincs idő a mérlegelésre, a beható vizsgálatra. Vásárláskor ezért legalább néhány támpontot adhat a biztos anyag- és technológiaismeret, s a legdurvább hamisítványokat könnyen felismerhetik a tájékozott gyűjtők.