Tim Ries-t jazz-körökben régóta magasan jegyzik, hiszen olyan világnagyságokkal muzsikál(t), mint John Patitucci, Billy Drummond vagy Joe Henderson, akivel közös Grammy-díjat is jegyez. A popszcéna sztárjai közül Paul Simon, Sheryl Crow, Stevie Wonder vagy David Lee Roth lemezeinek színvonalát is emelte. Az idén nemzetközivé bővülő Jazz Showcase tehetségbörze záró koncertjén is fellépő szaxofonos Magyarországot második hazájának, a magyar zenészeket pedig kimagaslóaknak tartja. A művészfamilíából származó Ries szerint a komoly és könnyűzenei határok átjárhatók, és nem a műfaji hovatartozás határozza meg egy-egy nóta, vagy életmű időtállóságát.

hvg.hu: Az utóbbi tíz évben visszajáró vendég nálunk, mi ennyire vonzó a magyar fellépésekben?

Tim Ries: Bár marketingfogásnak tűnhet, tényleg úgy érzem, hogy a magyar közönség nagyon jól veszi a lapot. Intelligens, zeneileg művelt, értő publikumra találok itt mindig. A zenész társaim meg egyszerűen lenyűgözőek. Ha a zongorista Oláh Kálmán, a basszusgitáros Balázs Elemér vagy a dobos Egri János New Yorkban élne, a legkeresettebb topzenénészek közé tartoznának. Klasszikus pallérozottságuk, képzettségük és a speciális magyar és cigány muzsikusi virtuozitásuk egyedülálló. Nem véletlen, hogy amióta rájuk találtam, Magyarországot már-már a második hazámnak tekintem. Velük éltem át az utóbbi évek legcsodálatosabb zenei élményét is. Tavaly nyáron Romániában játszottunk alig 150 fős közönség előtt, a szabad ég alatt. Nem is baj, hogy nem készült róla se videó, se hangfelvétel, mert az égiek biztos jegyezték. Egészen fantasztikus volt.

Timries.com

hvg.hu: Ugyanebbe a kategóriába sorolja a Rolling Stones-szal közös munkáit is, vagy azok inkább a showbiznisz részei?

T. R.: Szó se róla, egész más egy stadionban százezer embernek játszani, mint egy klubban, vagy a Müpához hasonló koncerttermekben. De még mielőtt félreértenék, a Stones tagjai kiváló zenészek. Nem csupán négyakkordos rock’n roll arcok. Keith Richards például rendkívül művelt muzsikus, tökéletesen ismeri a jazz-irodalmat is. Én egyébként a Stones-on nőttem föl, de csak akkor tűnt fel, hogy ami – hallgatva – egyszerűnek tűnik, azt igencsak bonyolult és nehéz eljátszani. A valódi rock’n rollban az a kunszt, hogy olyan átütő erejű melódiákra épül, amelyek az első pillanattól megragadják a hallgatóságot. A Stones-nóták egyenes ági leszármazottai a Delta blues-oknak, a groove-ok, a dallammenetek, mind ermészetesek és autentikusak. Nincs bennük semmi kényszeredett, vagy művi. Fél évszázad sem koptatott rajtuk, így azt hiszem, hogy a Stones már bőven kiállta az idő próbáját. Nekem pedig óriási megtiszteltetés, hogy klasszikusokkal játszhatok.

hvg.hu: A jazz – legalábbis Európában – inkább a klasszikus zenével, operával fémjelzett magaskultúra része, míg a rock’n roll a tömegek szórakozása. Nem szentségtörés egy lapon említeni Mick Jaggert mondjuk Mozarttal?

T. R.: Szerintem nem. Az alapvetés a szórakoztatás. Gondoljon bele: operába ugyanazért jártak az emberek, mint egy rock koncertre. Vagy ott van George Gershwin, aki a jazzből kreált mára klasszikussá vált életművet. A korabeli zenefogyasztók viszont egy lényeges dologban különböztek a mai ipod-generációtól. Még a múlt század elején is általános volt, hogy a házaknál akadt egy-egy zongora vagy pianínó, a korabeli zenefogyasztók maguk is le tudták játszani a slágereket – jól vagy rosszul. Ez egyébként még az 1950-es, 1960-as beat-generációra is igaz, csak ott a gitár volt az ikonikus hangszer. A népek akkor még rendszeresen leültek, akár társaságban, akár egyedül, és lemezeket hallgattak. Komplett zeneműveket, vagy egy rock-album esetében 10-15 számot egymás után. Ma viszont a srácok csak életműtöredékeket ismernek. Számokat hallgatnak az i-podjaikról, össze-vissza.

hvg.hu: Csak előjött önből a pedagógus. Évtizedek óta tanít is. Tanítványaira is jellemző ez a fast food-mentalitás?

T. R.: Szerencsére nem. A diákjaim nagyon lelkesek. Rengeteg energiát kapok tőlük. Mind muzsikusokká szeretnének válni, elhivatott egyetemisták. A zeneértő közönség azonban egyre gyérül. Szerintem ez jelentős probléma.

hvg.hu: Önt a szakmában crossover muzsikusként tartják számon. Miért nem ragadt le másokhoz hasonlóan egyetlen műfajnál?

T. R.: Talán azért, mert már gyerekkoromtól ebben élek. Édesanyám klasszikusokat zongorázott, édesapám viszont trombitás volt, de a családban mindenki zenélt, így mondhatni, beleszülettem a zenébe. Több nálunk tartott jam sessionre is emlékszem, illetve koncertekre, bálokra, esküvőkre, barmicvókra, amelyeken apámék játszottak. Tudtak mindent: dixilendet, swinget, tánczenét, de még rock’n roll-t is. Apámék egyébként klasszikus iskolázottságú zenészek voltak, de mivel Detroit közelében éltünk, a jazz volt a mindenük. Nem csoda, hogy 12 évesen saját zenekarom volt, sztenderdeket játszottunk meg mindenféle negyvenes évekbeli muzsikát.

hvg.hu: Ha ennyire erős volt az apai minta, végül hogyan kötött ki a szaxofonnál?

T. R.: Én is trombitával kezdtem, de apám bandájában fújt egy francia szaxofonos. Annyira szerettem, amit csinált, hogy bár akkoriban Louis Armstrongért rajongtam, a zeneiskolában már én is szaxiztam.