Most már Bruce Willis is tudja, hogy tényleg máshogy csöng a telefonja, ha Wes Anderson van a vonal másik végén. Ez ilyen hollywoodi mendemonda azokról a ritka hívásokról, amikben benne van az ígéret, hogy most mást fogunk csinálni. Tessék otthon hagyni a manírokat, kizárni az ügynököket, takarékra állítani a személyi titkárokat, akik ha lejárt a forgatásra kialkudott egységnyi idő, abban a másodpercben figyelmeztető sms-t küldenek a rendezőnek, hagyja már békén az A-kategóriást sztárt.

Bruce Willis, aki miatt Anderson filmjének magyarországi bemutatójával egyidőben zárták le a Hősök terét (persze a készülő Die Hard5 miatt), a Holdfény Királyság forgatására vihette a haját, például. Cserébe viszont otthon kellett hagynia a muszklijait. Anderson nem mozdította ki őt a rendőrszerepből, de a rendezőnek van egy olyan észrevétele, hogy nem minden rendvédelmi dolgozó rendelkezik értelmezhető izomzattal meg egynél több élettel. Többen vannak a kisvárosi seriffek átlagos járőrkocsival, akik a tenegerparton takarásban néha eldurrantanak egy füves cigit az ügyvédnével, akivel amúgy valszeg csalják az ügyvéd urat.

Bigbang Media

Az már nem úgy van, mint régen, amikor egy westernszínésznek kétféle nézése volt: egy szemébe húzott kalapos, meg egy nem szemébe húzott kalapos. Willis koponyája kartársilag annyira megértő Hollywooddal, hogy az év 350 napján nem nő rajta a haj. De ha Anderson hívja, tíz napig igen. A Holdfény Királyságban néha belekap a szél.

Willis pályakezdő Wes Andersen filmjében, a többiek - vagy a többiek haverjai - nem annyira. Na jó, a családját egy megafonnal összerántó Frances McDormand nem egyszerűen Anjelica Houston helyére pattintódott be, ő új ember, nyilván a barátság hozta ide. Jól láthatóan van egy olyan társaság offHollywoodoffban, amelynek tagjai megpróbálják a városból kiszorítani az idiotizmust, a Coenék is ennek a tagjai. Bill Murray (ő a kisvárosi ügyvéd, ez a hatodik filmje Andersonnal) és Jason Schwartzman néhány percre jelenik meg, mint Ben kuzin, de ezekért a néhány percekért érdemes moziba járni. Harvey Keitel khaki rövidnadrágban és térdzokniban is HK.

Ritka alkalom: megint lehet színészkedni, bohóckodni, ha úgy tetszik, mint régen, amikor még minden nem ilyen volt. Egyébként az nem igaz, hogy régen minden más volt. Akkor is sok volt a kifacsart szar színész és a szar film, de most tényleg szinte csak ócska filmek vannak kibírhatatlan színészekkel. Owen Wilson most nem játszik a filmben, és forgatókönyvrészeket se írt. Ez érdekes. Anderson azt mondja, OW egyszerűen nem ért rá. Kár. Viszont Edward Norton ráért, ezért ő játssza Owen Wilsont. Ne tessék megsértődni az EN rajongóknak, ez nem amolyan helyettesítés, beugrás.

A Holdfény Királyság az Ivanhoe nevű cserkésztáborban és környékén játszódik 1965-ben, a tábort tizenéves gyerekek népesítik be, értelemszerűen a háttérben aggódó és hülye felnőttek vannak. A gyerekszereplők kiválasztása gyakorlatilag úgy zajlik, mint a NASA kasztingja egy űrutazásra. Nagy és minőségi a kínálat, a szereposztók ritkán nyúlnak mellé, a probléma a rendezőkkel van, akik az anyagot hol elszúrják, hol nem.

Bigbang Media

Anderson természetesen nem szúrja el. Marhaság lenne azt mondani, hogy valamiféle tinédzserekre applikált poszt Sztanyiszlavszkij-módszert követve engedi kibontakozni a gyerekek természetes oldottságából és ösztönösségéből kinövő színészi játékot, de az mégiscsak lenyűgöző, hogy Sam és Suzy játéka ennyire vonzó, tökéletes és irigylésre méltó.

A piros Adidas-melegítőben Ari és Uzi sem volt akárki a Tenenbaum, a háziátokban, de a cserkész Rómeó és Júlia szerepében Jared Gilman és Kara Hayward még több. Anderson mindent és mindenkit rendezni tud. A színész, a környezet, a színészek közelében heverő tárgyak összeállnak előbb képpé, aztán történetté, a legvégén pedig valami elmondhatatlan jó érzetté. Ráadásul ez a történet megtartja az eredeti ötletet: esküvő lesz temetés helyett.

Ezért akar mindenki benne lenni Anderson varázsdobozában. Ez a varázsdoboz most 1965-ben nyílik ki, amikor az Egyesült Államokban nem történt semmi különös, legfeljebb egy nagy vihar előtti fura helyzet okoz kényelmetlenséget, vagy valami nyugtalanító előérzetet. Bob Balaban -régebben is karakterszínész volt, ma a mesemondás szempontjából kulcsifigura, mert ő maga a mesélő - Grincsnek öltözve tájékoztatja a közönséget arról, hol vagyunk, és mi várható. Az unalomtól csillogó amerikai kisváros tengerparti részén vagyunk, egy régi indián törzs erővonalainak metszéspontján: ahogy Edward Norton előront a cserkészparancsnoki sátrából, már tudjuk, ő az igazi terepszaki, aki élvezi a kisfarkasok faragását, de nem viszi túlzásba, mert mégiscsak egy csapat ez, na.

Ward parancsnok eszére nemsokára szükség lesz, mert mielőtt a problematikus gyerekektől a vakációra szabadulni akaró szülők vágyainak megfelelően minden a lehető legnagyobb rendben lenne, rögtön a történet reggelén az 55-ös számú csapat közutálatnak örvendő tagja, Sam eltűnik. Egy sátor oldalán szabályos kis lukon távozik, mert randija van Suzyval, aki otthonról van menekülésben. Ők ketten, meg a Suzyval hozott néhány mesés könyv, a varázserejét jelentőt távcső, Sam Davy Crockett hódprém-sapkája, tajtékpipája, és kiváló cserkész-kiképzéséből kéne összerakniuk a szülőktől független önálló életüket, és amilyen egy Wes Anderson-film, ezt meg is csinálják.

A Holdfény királyságban minden működik, amitől egy film életre kel. Fordítva működik minden, de működik. A zene például Alexandre Desplat finom Purcell-variációi, úgy ahogy Benjamin Britten ajánlja és Leonard Bernstein játszatja. Ez még az a kor, amikor egy lemez lejátszásához kell némi emberi erőforrás, nem volt elég valami irányító lézerfény, a hajó a vitorlát dagasztó széltől ment, és a reggelizőasztalnál rá lehetett gyújtani. Ne gondolják azt, hogy ez ódivatú vagy oldszkúl-film, és nincs közönsége. Dehogynincs, sőt: a közönség annyira megértő és együttműködő, hogy nem a film alatt eszi meg a szokásos, zavaró pattogatott kukoricáját, hanem ha nagyon kell neki, utána vesz 2 litert.

Ma már egyre kevesebben csinálnak szabadon, intelligensen és nagyon érzelmesen filmet az élet nagy kalandjáról úgy mint Wes Anderson, de ha mégis: a végeredmény soha nem lesz olyan jó, mint az övé. Aki látta egyetlen filmjét, az összeset látni akarja, aki az összeset látta, várja a következőt.