Az A38 hajóra a kapunyitás után lassacskán csordogáló közönséget – amely az ilyen alkalmakkor megszokott, negyvenes éveiket taposó elsőgenerációs budapesti punkok, és az ezúttal furamód közéjük beszivárgó, elektrofesztiválos huszonévesek egyvelege volt – a Kollaps feledhető fellépése után a bivalyerős formában színpadra lépő punklegenda, az ETA hozta hangulatba.

A tavalyi Sexepil-koncertet is eminens módon végigpengető Kocsis Tamás, valamint Sáthy Róbert basszusgitáros alapító tagok és Ganxsta „Döglégy” Zoltán dobos koncertjében keresve sem lehetett volna hibát találni: a hazai punk sosem szántott heideggeri mélységeket, ezeket a dalokat egyszerűen az asztalra csapva, mikrofonba üvöltve kell tálalni, és kész.

Jello Biafra viszont bonyolultabb eset. Emlékszem, amikor annak idején először találkoztam a Dead Kennedysszel, a dekadens angol punkzenekarok után egzotikusnak és beskatulyázhatatlannak, sőt, az ártányként visongó énekesnek és a fenyegetővé torzított surfrock-gitárhangzásnak köszönhetően annyira félelmetesnek tűnt, hogy sokáig nem is volt merszem végighallgatni a Frankenchrist című lemezt.

A Dead Kennedysszel kapcsolatban bennem élő misztikumot csak erősítették az együttes énekese és szellemi vezetője, Jello Biafra agyszüleményei, a Winston Smith kollázsművésszel közösen készített lemezborítók, és nálunk a legendává válás fontos részei voltak az akkoriban a fanzinok lapjain terjedő, felismerhetetlenné fénymásolt koncertfotók és cikkek is. Egyszóval klassz dolog volt Dead Kennedyst hallgatni. A „kaliforniai punknak” a mi éghajlatunkon eleve van egyfajta abszurd különlegessége, már ha az embernek volt alkalma megtapasztalni, milyen érzés éjjel kettőkor a buszmegállóban fagyoskodni, miután végigállt egy kőbányai punkkoncertet.

Aztán a volt zenésztársai elleni pereskedései során bemutatott mártíriuma (illetve az általam már nem csupán kiscsikós naivitással szemlélt dalszövegek) miatt az évek során odáig fajult a véleményem Biafráról, hogy 2010-ben már súlyos előítéletekkel megpakolva állítottam be az első budapesti koncertjére, ahol szintén a mostani zenekarával, a Guantanamo School of Medicine-nel lépett fel. Tévedtem. A kissé megpocakosodott frontember – talán örökös kedvenc magyar együttesével, a VHK-val közösen előadott számoknak köszönhetően is – hihetetlenül energikus, ráadásul elég hosszú, emlékeim szerint közel két és fél órás koncertet adott, és kifejezetten becsültem azért, hogy nem Dead Kennedys-haknival turnézza végig a világot.

Biafra egyébként egy zseni. Ő volt az első, aki a tengerentúlon ekkora bátorsággal adagolta a politikát a punkhoz, és bármibe nyúl, az nagy valószínűséggel mérföldkővé válik a műfajában – vagy éppen új műfajt alkot magának. A D.O.A.-től a Melvinsig egy rakás együttessel dolgozott már, de ezek az együttműködések általában nem élnek túl egy-két nagylemezt, így sorsszerű lenne, ha jelenlegi együttesének – amelyben a három évvel ezelőtti koncerthez képest Larry Boothroyd basszista és Paul Della Pelle dobos is új tagok – is az idén megjelent White People and the Damage Done lenne az utolsó megnyilvánulása. Szívesen megkérdeztük volna erről, de az énekes a szoros turnébeosztásra hivatkozva nem adott interjút a hvg.hu-nak, pedig arra is nagyon kíváncsiak lettünk volna, hogy miért hátrált meg Izraeltől, és milyen dalszövegekkel támadta volna saját magát, ha 2000-ben megválasztják az Egyesült Államok elnökének.

A koncert gerincét a Guantanamo School of Medicine-számokon kívül masszív Dead Kennedys-slágerkaptár alkotta – California Über Alles, Nazi Punks Fuck Off, Chemical Warfare, Kill The Poor, Government Flu, Holiday in Cambodia –, amiből kifejezetten sokat kapott Budapest a turné előző városaihoz képest, és a zenekar most is éppoly gyilkos módon szólt, mint három évvel ezelőtt, szóval semmilyen szempontból nem lehetett okunk a panaszra.

Szerencsére Biafra az amerikai televíziós lelkipásztorok műsoraihoz hasonlóan lassan, jól érthetően fogalmazza meg az üzenetét, ami ráadásul általában pofonegyszerű is. Gyakran visszatér a legfontosabb alapvetéséhez, melyben többnyire a nácik és Amerika vannak a középpontban: e szerint azért tart itt a világ, mert pénzéhes gazdagok uralják, akik nem adóznak, emiatt nem jut pénz a szegényekre és az iskolákra.

Visszatért tehát a feudalizmus, a sötét középkor, amelyben a bankok az igazi terroristák, és az az isten, aki ujjat mer velük húzni, azaz kiszivárogtatja az eltitkolt információt. Julian Assange, Eric Snowden és Bradley Manning kisujjába Biafra szerint több kurázsi szorult, mint amennyi őbenne valaha is volt. Hozzátette azt is, hogy az elmúlt évek kelet-európai és latin-amerikai turnéi során rádöbbent, hogy a kommunista elnyomás valójában nem sokban különbözik a nácizmustól, és Amerika jelenleg úgy próbálja leigázni a világot, mint ahogy Sztálin tette 1956-ban (sic!) a magyarokkal.

Valahogy így kell elképzelni a Jello Biafra-koncerten létrejövő mikrouniverzumot. Meredeknek tűnik? Akad olyan, aki nem vigyorog ezen? Mindenesetre működik. És közben azért csak ott motoszkált a fejemben, hogy most már érdemes lenne nekünk is kitermelnünk a magunk Jello Biafráját. Meglehet, hogy ő sem lenne képben, mint amerikai társa, és rákérdezne, „a miniszterelnök vagy a prezident nálatok a góré” (előbbit a művész virtuális bélhang kíséretében küldte melegebb éghajlatra), de azért ő is pofátlanul beleordíthatna a képünkbe, mondjuk hetente, hogy ébredjetek, magyarok!

Embereket tipornak el mellettetek csak azért, mert nincs pénzük, munkájuk, vagy barnább a bőrük.

Jót tenne.