A hét, mint tudjuk, meseszám. Éppen ennyi év kellett ahhoz, hogy Alex Turner, a legkisebb királyfi és zenekara tinédzser szenzációból végképp és visszavonhatatlanul a nemzetközi popkulturális tér egyik legfontosabb produkciójává emelkedjen. Az Arctic Monkeys új lemeze 2013 legfontosabb lemezeinek egyike, talán az év legfontosabb gitárpop-albuma. De ne szaladjunk előre.

A négytagú sheffieldi zenekar 2005-ben tűnt fel, s nem csak jó volt, hanem jókor volt jó helyen. A kezdetekkor 19 éves átlagéletkorú csapat a myspace-generáció emblematikus együtteseként úgy indult el a sztárstátusz felé, hogy még lemeze, sőt lemezszerződése sem volt. Nagylemezes szerződése-szerződtetése előtt valóságos „igazolási háború” tört ki a brit lemezkiadók között, melyet végül a kultikus független cég, a Domino Records nyerte meg (ennél a kiadónál vannak Turnerék a mai napig, többek közt egy istállóban a Szigeten fellépett és a hvg.hu-nak is nyilatkozó Franz Ferdinanddal). 2005-ben ráadásul vákuum volt a brit gitárzenei placcon: a „fiatalokról fiataloknak” éneklő „csibész-népfrontos” kategóriából pont kiesett az önpusztító Pete Doherty gitárkombója, „a brit Strokes”, azaz a Libertines, így a dalaival, szövegeivel és megjelenésével angol rockzenei és kulturális hagyományokat - The Kinks, The Who, Jam, Smiths, free cinema - idéző tinédzser együttes akadálytalanul tört előre. Az egyszerű, de dögös, okos és grúvi, slágeres és narratív, összességében pedig ellenállhatatlan 2006-os Whatever People Say I Am, That’s What I’m Not című lemez generációs kedvenccé avatta a zenekart.

Az AM album borítója

Wikipedia

Az Arctic Monkeys aztán a kétezres évek legtöbb gitárpop-együttesével ellentétben nem bukott meg, vagy vált érdektelenné első vagy második nagylemeze után. A Majmok egy évvel később – már új basszusgitárossal – elkészített Favourite Worst Nightmares című lemeze mindent megőrzött a kirobbanó erejű debütáló lemez erényei közül, de képes volt ügyesen cizellálni, színesebb és szélesvásznúbb lett, Turner pedig dalszerzőként és szövegíróként is fejlődött. Ezt a folyamatot katalizálta a zenekarvezető 2008-ban életre hívott oldalági formációja, a ma már többszörös szólólemezes Miles Kane gitáros-énekessel alapított The Last Shadow Puppets, melyben a két zenész a késő hatvanas évek – és olyan zenészek és zenekarok, mint a fiatal David Bowie, Scott Walker, Jacques Brel, Ennio Morricone, John Barry vagy Serge Gainsbourg - iránti rajongását élhette ki. A stílusos és könnyed, bizonyos értelemben poénra vett, de minden tekintetben nagyszerűen prezentált projekt - melynek folytatását a mai napig várja a közönség - egy nagyszerű, modern-retrós hangzású, ízig-vérig hiteles lemezt fialt.

Eközben az Amerikában is egyre többet turnézó Arctic Monkeys teljes tagsága - beleértve persze Turnert is – szerelembe esett a sivataggal, és a Queens Of The Stone Age pszichedelikus, riffelős, elnyújtott dalszerkezetekben utazó világával - ennek a liezonnak a hatását viseli magán az együttes következő sorlemeze, a Humbug, mely természetesen az Egyesült Államokban, többnyire az „amerikai nagybácsi”, Josh Homme sivatagi stúdiójában készült. Fura, megosztó lemez ez, amely, ha nem is bukás, de nem a zenekar legjobb munkája - nem is meglepő, hogy a sheffieldi fiatalemberek következő lemezükön, a 2011-es Suck It and See című albumon - bár nem szakadtak el teljes egészében a Humbug világától -, de művészi értelemben hazatértek. Ez a lemez ismét inkább brit popzenei linkeket kínál, sőt, itt csapódik le a három évvel korábbi projekt, a Last Shadow Puppets míves-retrós párlata.

„Olyan, mint egy Dr Dre-grúv, csak mi beleraktunk egy Ike Turner-kanyart, és az egésszel átgaloppoztunk a sivatagon egy Fender Stratocasteren ülve” – ezt a nem mindennapi, de rendkívül képszerű és érzékletes, egyébként pedig mérhetetlenül pontos meghatározást mellékelte a most megjelenő új Arctic Monkeys-nagylemezhez a még mindig kölyökképű, rockabilly-frizurás Alex Turner a brit New Musical Expressnek. És valóban, ez az a lemez, ahol minden keveredik mindennel, sőt, még a mindennél is több minden, keresztül-kasul – több dolog, mint valaha az Arctic Monkeys dolgaiban. Led zeppelines, sabbathos riffelős gitárok és oldschool hiphop-feszességű, néhol dobgép kíséret, pszichedélia, glam, John Lennon-szerű balladizmus és motown soulos puhaság, meg persze klasszikus brit gitárpop. Ezek folynak egymásba dalonként, vagy követik egymást stilárisan, az egyébként kétségbeejtően jó AM-en, melynek címét Turner bevallottan a Velvet Underground VU című nagylemezétől kölcsönözte, s melyen Josh Homme két dal erejéig ismét közreműködik. Nem túlzás, úgy tűnik, hogy ezek a fiúk ebben a pillanatban mindent tudnak: egyik csúcspont követi a másikat a menetelős, egyre csak gömbölyödő R U Mine-tól a rockos Arabellán, a velvet undergroundos Mad Soundson, és a pasztelles-lennonos No.1 Party Anthemen át a hiphopos Why’d You Only Call Me When You’re Highig vagy a lemezt földelő, albumzáró csillagporos Wanna Be Yoursig. Ez a lemez képes bárkit meggyőzni: az Arctic Monkeysnél kevés fontosabb rockzenekar van e pillanatban a planétán.

Arctic Monkeys: AM

Domino Records

Értékelés 9/10