Az Elnököt, a mindenhatót várják arra a bemutatóra a Nemzeti Színházba, ahol egy Auschwitzról szóló darab kerül színre; az épületet alaposan átnézik, csak úgy nyüzsögnek a titkos és nem titkos ügynökök, testőrök és besúgók. A színház igazgatója maga is feljelentő; mint mondja, a színház és az érintettek védelmében hívta föl a hatóság figyelmét arra, hogy a rendező fia (akit még gyerekként ítéltek börtönre, és most, nagykorúságának pillanatában kell bevonulnia) kegyelmet akar kérni az elnöktől, ott, az előadáson.

Sütő András 1986-ban írta a darabot, a bemutatását, megjelenését „természetesen” nem engedélyezték – a következő évben, 1987-ben mutatták be Gyulán, majd a Pesti Színházban, és 1991-ben Marosvásárhelyen. A darabhoz írott jegyzete kivált érdekes; ebben ugyanis nemcsak a darab sorsáról, hanem az Auschwitz-történet értelmezéséről is beszél.

MTI / Kallos Bea

Nincs kollektív bűnösség, egy nép nem lehet bűnös – mondja -, hiszen együtt sírtak a faluban magyarok és románok, amikor elvitték a zsidókat. A zsidó magyarokat, teszem hozzá. És vajon kik vitték el őket, kérdezem. Persze, int az író, „Auschwitz bestialitásáról szólva eresztik szabadon újból a nemzeti előítéletek vérebeit s a vér mítoszát”, ezért aztán „emlékbe vonult népirtásról szólni, s az emberiséget újból fenyegető ordas eszmékről hallgatni: önámítás”. Vagyis: a népirtás emlékbe vonult, szólni róla azért kell, hogy a kortárs diktatúrára rá lehessen mutatni.

Nem én relativizálom a két katasztrófát, nem én teszem apropóvá, drámai ürüggyé egyiket a másikban, hanem Az álomkommandó című darab. Melynek a legfőbb – és immár dramaturgiai, nemcsak szemléletbeli – hibája éppen ez: nem egymás hátán nőnek naggyá a történelmi szégyenfoltok. Azok ugyanis: önmagukban nagyok.

A mostani bemutatót a Pesti Színházban Szász János rendezte, és jó érezni a filmrendező „fekete-fehér” kéznyomát. Kovács Krisztina is ezt a fekete-fehéret követi a dramaturgiai belenyúlással – kikerült a túlhabzó szürreál-jelenet és más változtatások is történtek –, és ez jót tesz az előadásnak, mert lehánt róla minden érzelmi dagályt és majdnem minden verbális giccset.

MTI / Kallos Bea

A „színház a színházban” játék amúgyis csupa veszedelem: az idősíkok egymásba játszatása éppen elég megpróbáltatás színésznek, nézőnek egyaránt. A darabbeli darabban egy Auschwitzban, közelebbről a „Mengele-laborban” játszódó szöveget próbálnak. A zsidó boncsegéd apát, Manót, aki ikergyermekei álmait árusítja ki Mengelének, cserében azok életéért, a darab szerzője és rendezője játssza, a „civilben” is zsidó Hoffmann Juliusz, Mengelét pedig a színház hatalom-kompatibilis igazgatója, Frank Aurél. Amikor tehát Manó fegyvert fog Mengelére a Sonderkommando lázadásának egyik epizódjaként, a fiáért aggódó rendező-apa száll szembe az igazgatóval. A két küzdelem egymásba játszása alaposan bele van rágva a szánkba, holott jobb lenne, ha – mint Spiró György hasonló szerkezetű darabjában, az Imposztorban – ránk, a közönségre lenne bízva a párhuzam felismerése és a következtetés levonása.

Szász rendezésében a színészek igyekeznek a darabbeli darab részleteit és fordulatait megfosztani azok illusztráció-jellegétől. Az Auschwitz-történetben a költői elemek – a „sonderesek” bemutatkozása, a képek megkomponálása – háttérbe szorulnak a főbb szereplők konfliktusaihoz képest, és ez is jót tesz az előadásnak. Amely így végeredményben nemcsak Manó és Dr. M. szimbolikus és egyoldalú párbaja, hanem eleven figurák tablója. A két főszereplőn kívül például a zsidó kórboncnok, Dr. Adler portréja is éles – Lukács Sándor érzékeny-rezignált alakot formál belőle – és a történetek, például Dr. M. és Manó lányának, Krisztinának a rettenetes „románca” vagy Dr. M. és Manó „üzleti megállapodása” az ikrek álmának adásvételéről ledobják magukról az aktualitás párhuzamát.

Ehhez képest a kortársi diktatúra ábrázolása követi Sütő darabjának sematikus megoldásait: kíberek rohangálnak nagy csatazajjal, fegyvert fognak és embereket rángatnak – olyan durvaság ez, amely a valóság közhelyeit másolja, ezért színházban a hatása erősen fékezett. Ordibálás és futkosás.

MTI / Kallos Bea

Az író-rendező fiát üldözik, meg is lövik a végén, tán meg is hal. Itt kéne összeérnie a két történetnek, találkoznia a párhuzamosoknak: Auschwitznak és a Ceauşescu-diktatúrának. Nem találkoznak – tekintsük érdemnek ezt is.

Meg azt is, hogy az előadás élén erős színészpáros állt: Fesztbaum Béla és Hegedűs D. Géza. Jó volt végre nagy és komor szerepben látni Fesztbaum Bélát, aki színészi méltósággal emelkedett fölül a néhány túlburjánzó-szóvirágos tirádán, és formált emberi alakot mindkét figurájából, Manóból is és Hoffmann Juliuszból is. Hegedűs D. Gézának sikerült egymáshoz közelebb sodornia Dr. M. és a színházigazgató alakját, s megmutatni a teljhatalom „háborús” és „békeidős” működését.

Sütőnek nincs igaza a dráma tézisében. Az Auschwitzról szóló drámai beszédet nem a (román) kommunista diktatúráról szóló állapotrajz hitelesíti. A mindenkori jelenhez való kapcsolódás a nagy történelmi kataklizmák és a nagy, mondhatni, emblematikus történetek (lásd görög drámák) önmagában rejlő képessége. Nem kell a fejünkbe verni, mi mire hasonlít, mi mivel egyenlő. A közönség – okos.