szerző:
Csáki Judit

Érdemes felállni időnként a kényelmes színházi zsöllyéből: a független színházi játszóhelyek székei sem rosszak, a látnivaló pedig a kőszínházi fogyatkozás idején erősen fölfejlődött. A Szputnyik revüje – melyben egy elmegyógyintézet az országos mintavétel – egyenesen szórakoztató. Na jó, nem csak.

„Az ötvenes évek szűk levegőjéről” énekel Cseh Tamás az Apa kalapjában (nem a darabban), és teljesen rendben van, hogy mindannyian, akiknek nincs elsőkézből tapasztalata, sem emléke azokról az időkről, mégis értjük, mit jelent. De hogy beszélni is tudnánk a nyelvét, azt azért nem gondolnám.

Ehhez képest a Jurányiban, ebben a szakközépiskolából lett színházi inkubátorházban, a volt tornateremben egy csapat huszonéves játssza a Reflex/Olvadás című előadást, amely eredetileg egy, a múlttal való szembenézést sürgető-ambicionáló nemzetközi színházi projekt részeként született, és olyan flottul, lazán és brutális fintorral mutatja az ötvenes évek „olvadó” szakaszának félelemterhes atmoszféráját, hogy csak bámulunk: ez itt anyanyelv. A zsigeri félelemben élő emberek napi idomulása, az úgynevezett „körülmények” melankolikus tudomásul vétele, az életformává vált gyanakvás és bizalmatlanság, az árulásra, hazugságra, önámításra minden pillanatban kész rezignáltság építménye masszívabb, mint a téglából húzott, hanyatló labirintusszerű elmegyógyintézet.

©

Mert itt, az OPNI-ban (lánykori nevén a „Lipóton”) játszódik Závada Péter darabja, amelynek többrétegű cselekményét Balázs Júlia félköralakú, hófehér, három ajtóval tagolt szalagfala veszi körül. Szalagfal: szilárdnak látszó, de szalagokból álló, vagyis áthatolható fal. Pompásan fejezi ki a közeg legfőbb tulajdonságát: mindenki mindent láthat és hallhat.

Aki gyanús, könnyen válhat elmebeteggé: kéznél az orvos, aki kimondja a diagnózist. Hogy az előadás főhőse, Szemerédi Mária miért és hogyan lesz pszichológusból ápolt, és hogyan küzd nemcsak látható és láthatatlan ellenségeivel, hanem saját elméje épségéért is – ez Kovács D. Dániel e.h. rendezésének egyik vonulata.

A másik: az intézetben folyó hatalmi és önvédelmi harcok kusza szövevénye; a politikai kinevezett igazgatónő és a frissen rehabilitált előző igazgató kényes párbaja, megfigyeltek és megfigyelők gyűrűjében, gyatra miniszteri segédlettel. A kettő együtt: tudomány és politika párbaja – és ez már igencsak a máig sodorja a történelmi opuszt.

Mert valójában erről van szó Závada Péter dokuelemekre is épülő darabjában: a politika bekebelezi, szolgálójává alacsonyítja a tudományt – jelen esetben az orvoslást, de a szabadon választható területek közt ott a történettudomány, amely felkérésre a múltat írja át –, és gátlástalanul alakítja annak eszközeit és eredményeit a saját érdekeihez. Mert ugyan itt éppen a „keleti” és „nyugati” pszichiátria mesterségesen keltett ellentéte válik a politika játszóterévé, de emberek és sorsok esnek áldozatául ennek a játszadozásnak.

Amely – még ebben az olykor darabos, sem szerkezetében, sem rendezői eszközeiben nem hibátlan produkcióban is – játékos marad; kezek nyúlnak át a szalagfalon, arcok-fejek bukkannak fel kis résekben, telefonok csörrennek bele bizalmas beszélgetésekbe, és ott bóklászik, többnyire sötétben, két kőműves, tán hogy tákolja a tákolmányt, ahol az omlani készül. Shakespeare-i alakok ők; lehet, hogy a két sírásó, akik kívülről és szenvtelenül kommentálják a látottakat.

©

A pácienssé tett pszichológus mintegy menekülésképpen egyfolytában diagnosztizál, terápiázik az ápolóval és saját kezelőorvosával is, vagyis forognak a szerepek, cserélődik a fent és lent, noha hiába. Az intézménybe látogató miniszter maga is klinikai kórkép, a kezelőorvos az ő kényszeres gesztusaival ugyancsak; az átmeneti, de politikailag megbízható igazgatónő engedelmesen, bár semmiben nem reménykedve abszolváltatja a kötelező Szózat-éneklést; a meghurcolásból lábadozók, a „rehabilitáltak” igyekeznek beállni a sorba, hiszen tudják, amit tudnak... Talán csak a hivatali és egzisztenciális hierarchia alján lévők nyugodtak: a blazírt nyugalommal kémkedő „munkásgondnok”, aki valaha a meteorológiai intézetnél dolgozott, de rossz időpontban kétértelmű frontbetöréseket jósolt, ezért kirúgták, viszont beszervezték, és az ápoló, akinek tényleg nincs mit gondolnia sem, veszítenie sem.

További színikritikák
Tamási Áron: Vitéz lélek (Nemzeti Színház, r: Vidnyánszky Attila)
Pintér Béla: Titkaink
(r: Pintér Béla)
Krétakör: Korrupció
(r: Gulyás Márton)
Csehov: Meggyeskert
(r: Zsótér Sándor)
Büchner: Danton halála
(Vígszínház, r: Alföldi Róbert)

Szürreális képsorok tagolják az előadást – a rendező fénnyel, vagy annak hiányával jelzi ezeket a betéteket, nem mindig úgy és nem mindig ott, ahol szükségét éreznénk. Világos, hogy a sokszor direkte vicces, máskor keserűen humoros, megint máskor kifejezetten blőd dialógusok, jelenetek és váltások a revű felé kanyarítják az előadást – amivel egyébként éppenhogy nem oldják és könnyítik a súlyos alaphangulatot, sőt –, de a színészek koreografált, szaggatott mozgatása révén keletkezett tablók semmi többletet nem közölnek ahhoz képest, amiről az egyébként nem mindig eléggé pergő, máskor viszont parádés jelenetek beszélnek.

A Szputnyiknál szokásos ensemble-játék megint hatásos; kiválnak ugyan egyes főszereplők – például a beteggé tett pszichológust játszó Pető Kata vagy a tébláb neurotikus miniszter szerepében Hajduk Károly –, de a tőkesúly és ez a bizonyos baljósan ismerős atmoszféra az együttes játékból keletkezik. Béres Miklós, Fábián Gábor, Jankovics Péter, Kárpáti Pál, Király Dániel e.h., Koblicska Lőte, Kurta Niké e.h., Rainer Micsinyei Nóra és Szabó Zoltán értőn és természetesen teremt merészen elrajzolt vagy éppen lélegzetelállítóan valóságos figurát.

És mondom: csupa fiatal. Övék lesz a színházi terep, hamarosan.

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!