Erről a Csehov-drámáról, mármint a Cseresznyéskertről nagyjából mindent tudni vélünk, leginkább azt, hogy a középpontjában ez áll: jó-e vagy rossz, hogy elárverezik a házat és a kertet, magát a múltat, és feltartóztathatatlanul jön a jövő, a felparcellázott birtok és a kapitalizmus. Kell-e nekünk Lopahin, ez a csehovi Mohács?

Na most ez: mellékes. Amiként az is az, hogy minek a szimbóluma a meggyeskert, az ő csodásan virágzó fáival tavasz idején.

Zsótér Sándor nemcsak a díszletben mellőzte az obligát gyerekszobát, hanem eltekintett a darab fenti középpontjától és hagyományos főszereplőjétől, a nosztalgiától. Ungár Júlia új színpadi szövege arra koncentrál, hogy a számos szereplő mind elnyerje a saját egyéni drámáját, vagyis „szétterítette” Csehov szövegét, és a véleményformálás helyett a megértés dimenzióit tárja elénk.

MTI / Szigetváry Zsolt

Ranyevszkaja persze ebben az előadásban is súlyos; Kerekes Éva – akinek az alakítása egyszerűen és egészében perfekt – csupa értetlenség. „Sehogysem érkezem meg”, mondja a darab elején, a végén pedig a lánya, Ánya szinte könyörög neki, „mama, érkezz meg”. Mert úgy van jelen, hogy nincs itt; szinte lebeg a ház népe és saját családja fölött. Ért és érez – de egyiknek sincs következménye. Még önmagára nézve sem.

Mindenki magát mondja, és a magáét; nem úgy beszélnek el egymás mellett, ahogy Csehovban általában szoktak, vagyis úgy, hogy azért ki-ki meghallja, amit kell, vagy ami neki szól. Nem, most mindenki elsősorban a saját drámáját éli; például Lopahin, aki elsősorban önmagát győzködi és turbózza arra, hogy a birtok megvásárlásával végső győzelmet arasson nehéz múltja és alacsony származása fölött. Nagy Zsolt ejtett, laza beszéddel leplezi, hogy maga is alig hiszi az utat, amit megtett, pedig öltönye sima, viselkedése ugyancsak. Megérdemli, hogy ő lesz itt az úr, de eljátssza azt is, hogy boldog, az nem lesz tőle. Erős színész erős alakítása.

Ettől függ, mennyit tudunk meg az egyes figurákról: az alakítás erejétől. Belső erő ez, amelynek a mondatok, szavak mögött, a levegőben hagyott tétova feszültségbe kapaszkodva kell megmutatkoznia, és ez nem mindenkinek megy egyformán. Van, aki otthonosan használja az első blikkre furcsa díszletet, Ambrus Mária alkotását: az anakronisztikusnak ható és hangsúlyozottan mű pálmafát, a felcsapható tetejű mobiltelefont, és a macskafejet, amelyben el lehet bújni, ahonnan ki lehet beszélni.

Debreczeny Csaba Gajev szerepében ugyancsak az otthontalanságot játssza; mintha ugyan nem itt, ezen a birtokon töltötte volna egész életét. Csak éppen a semmivel töltötte – és az önismétlő szólamok és cukorkaszopogatás még ahhoz is kevés, hogy sajnáljuk érte. Annál sodróbb Szandtner Anna Várjája: a mostohalány, az örökös házvezetőnő, aki összeszorított szájjal küzd a reménytelenség ellen, és kevés szóval is eljátssza önmagába zárt tragédiáját.

MTI / Szigetváry Zsolt

Önmagába zárt: Zsótér színpadán ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy ne lennének kapcsolatok a szereplők közt. Hiszen éppen ez az: ezek a kapcsolatok mindig a kiindulópontra mutatnak; Petya Trofimov például önmagát „csinálná meg” az Ánya iránti állítólagos szerelemmel, ahogy a lány is magát szeretné szeretni végre valaki mellett. Vajda Milán az örök kamaszban a fenyegető világmegváltót is megmutatja, de Takács Nóra Diána Ányája ezt épp úgy nem veszi észre, ahogy semmi mást sem.

Szimeonov-Piscsik hagyományosan a mellékesnél is mellékesebb, szimplán vicces alak; Znamenák István játékában is el-elalszik mondat közben, de mégis teljes az örökös kuncsorgó portréja, akire egyszer csak rádől a szerencse, és mégsem teszi boldoggá. Trokán Nóra voltaképp jól játssza a rejtélyes Sarlotta Ivanovnát, akinek sem múltja, sem jövője, csak bizonytalan jelene van; és bár Zsótéron igazán nem ildomos számon kérni a reális megfeleltetéseket, azért ő bizony mégiscsak túl fiatal ahhoz, hogy ez a bizonyos múltnélküliség jelentéses legyen.

Benedek Mari jelmeztervező élénk színekbe és a hetvenes-nyolcvanas évekbe bújtatta a szereplőket. Jó választás megint: egyrészt tényleg a pirosok és zöldek az egyetlen élénkségek itt, másrészt a hetvenes-nyolcvanas évek (amelyek eredetileg persze egy évszázaddal korábbi hetvenes-nyolcvanasok) jó referenciális alapnak bizonyulnak az időbeli elcsúszáshoz a szereplők és jelen élethelyzetük közt.

Mert ez a kiinduló- és a végpont: itt nem a meggyeskert, nem is a múlt vagy a jövő forog kockán. Csak megképződik előttünk egy nagycsaládnyi ember apró reményekkel, pillanatnyi örömökkel és súlyos magánnyal pöttyözött élete.

Firszet, az öreg inast Békés Itala játssza. Nem-nélküli, időtlen lény. Nem is mementó, csak adottság. Pontos játék, fegyelmezett jelenlét. Halála jutalom.

Kell nyitottság, kell kíváncsiság Zsótér Meggyeskertjéhez, mert nincs becsomagolva a befogadást megkönnyítő, szokásosan szép és melankolikus vívőanyagokba. De megéri.