A kapuban ülve csöndben tüntetnek a diákok, mondani kéne nekik valamit, amitől hazamennek; zárolni kéne a kulturális költségvetést, hogy megmutassuk, ki az úr a háznál; megrendszabályozni a tisztviselői kart, nehogy már a fejünkre nőjenek; megmutyizni egy olajszerződést, hogy egy kis pénzt is keressünk; megenni a díszvacsorát – de hosszú még a nap.

Az Igenis, miniszterelnök úr! politikai bohózat, bár az alkotók „válságkomédiának” becézik, az Átriumban játsszák, Znamenák István rendezte. Bár az eredeti mű szerzője Anthony Jay és Jonathan Lynn, a vaskos, mégis száraz angol poénokkal teli opuszból – Ugrai István és Faragó Zsuzsa fordításában és dramatizálásában – a honi-nemzeti kortárs rögvalóságból fakadó áradás lett. Nemcsak a fentebb említett szövegek és utalások szintjén, hanem – és ez már a rendező és a színészek érdeme – a figurák is virtigli, vagyis törzsökös magyar képződmények.

Persze, egy politikai bohózatban a finom célzásnak, az agyafúrt áttételeknek, cizellált utalásoknak semmi értelme. Nem lehet kesztyűs kézzel puha szőnyegpadlóra ejteni a poénokat, mert úgy sem nem robban, sem nem hangos. A politikai bohózat nem szatíra, amelyet a vájtfülű közönség fülét mély mélyebbre vájva majd beazonosít. A bohózat tempó és poéncunami.

Vagyis: „ami a csövön kifér”, nyomni kell; pörgetni a témákat, hogy a közönség könnyfátyolos röhögőgörcsei közepette csak azért maradjon olykor visszafojtott csöndben, hogy ne mulassza el a következő poént vagy attrakciót. Hogy amint elül a patikaliberalizáció és a játékgépek betiltása fölötti röhögés, meghalljuk a „kumranisztáni” nagykövet látogatásának hírét, aki fantasztikus olajüzletet hoz, ha teljesítik egy aprócska kívánságát.

És vannak aztán csípős-szellemes tirádák a demokrácia mibenlétéről, hogy tudniillik az csöppet sem az emberek akaratának végrehajtásáról szól, hanem a bizalmuk elnyeréséről ahhoz, hogy azt csináljuk – már ha miniszterelnökök vagyunk –, amit akarunk.

De ez a miniszterelnök nemigen tudja, mit akar, azon kívül, hogy miniszterelnök akar maradni, mert azt szereti. Hevér Gábor nemcsak a határtalan nárcizmust, hanem a saját alkalmatlansága ügyes-ügyetlen elleplezését is nagy gusztussal játssza, s a színészetében mindig aktív metakommunikatív jelzésekkel – gesztus, mimika, intonáció, mozgás – mintegy beburkolja a figurát. Vicces nagyon – rétegzett vicces.

Ahogy a nyársat nyelt Sir Humphrey Appleby szerepében Alföldi Róbert is az. Igazi „Sir” és kabinetfőnök: elegáns tartás, kimért beszéd – így nézi le az egész vircsaftot maga körül, miközben csak az „inflációkövető életjáradék” és a whiskyspohár lebeg a szeme előtt. Cinikus és okos főhivatalnok – ez utóbbi nem tipikus tulajdonság a honi berkekben, de a mintavétel szűkösségét ezúttal el lehet nézni. Hosszú és nyakatekert mellébeszélését Alföldi rendesen poentírozza – a közönség meg hálásan díjazza.

A kumranisztáni nagykövet egy tizenhat éves szűzlányt akar, vagyis hát pedofil szegény – ez okozza a bohózati bonyodalmat, és ennek elnyújtása azt, hogy a poéncunami olykor mégis megakad. Mert olyan kívánság ez, amit teljesíteni muszáj, és teljesíteni képtelenség. Ez, mint poénforrás, elég vékonynak mutatkozik – kivált az első rész vége felé ülteti le az előadást, amely a bohózati életképben erős, nem a cselekményben. Abban a tablóban, amely ezt az ön- és státuszimádó miniszterelnököt körülveszi, sőt, működteti, hiszen a napnál is világosabb: egy aktát sem tudna kinyitni a legbelsőbb stáb nélkül, amely a kiváltságos helyzetért cserében még azt is eljátssza, legalábbis neki, hogy alkalmas. Mire is? Arra, hogy a magyaros vacsorát – amelyet persze hogy egy feketén dolgozó magyar bevándorló asszony rittyent a rezidencia konyhájában – körbelelkendezze, és a töpörtyűs pogácsát kivált értékelje.

A miniszterelnök csetlő-botló magántitkárát Ficza István játssza; csupa tudálékosság és készségesség, a kettő együtt vicces keverék, főleg, amikor a képes beszédet illusztrálni igyekszik (kár, hogy nincs benne az „előre inni a medve bőrére”). Azt játssza, hogy mindenkinek az agyára megy, miközben természetes élet- és érvényesülési ösztön működteti őt is. Ficza képes mindvégig viselni azt a naiv és értetlen arckifejezést, amely minden mondatát rögvest áttranszponálja – szerencsés esetben, és ebből van a több, poénná.

Parti Nóra a kötelező miniszterelnöki dísztárgyat játssza; politikai tanácsadó, éleseszű asszony, és persze bombázó. Noha ez utóbbi a legfeltűnőbb tulajdonsága, makacs humorforrás az is, hogy ezt senki nem látszik észrevenni, csak a közönség.

A kumranisztáni nagykövet aprócska jelenéseiben Némedi Árpád hozza be az selyemköpenyes, visszafogott, egzotikus jelenést – neki elég, ha halálos komolyan megáll középen, nem kell balta a kezébe, nincs is, mégis azon röhögünk.

A másik fő probléma – mármint a darabban - az, hogy az olajos bizniszhez be kéne lépni az euró-övezetbe. Ami persze óriási bukta a választáson, ha ugyan egy ekkora baklövéssel és a nép magára haragításával a miniszterelnök egyáltalán kihúzza addig. Mármint az Egyesült Királyságban.

A szerző színikritikus, az Alföldi Színháza – Öt nemzeti év című kötet szerzője.