A közös múlt a téma: az 1944-es vajdasági vérengzés. Amelyet – van rá utalás a Brestyánszky Boros Rozália által dokumentumokból és emlékezésekből összeszőtt darabban – megelőzött az 1942-es újvidéki mészárlás. Akkor a németek oldalán harcoló magyar katonák öldösték a szerb partizánokat, a zsidókat és aki az útjukba került, utóbb – a bosszú, megtorlás nevében – a szerbek a fasisztának címkézett magyar lakosságot. Majd nemrégiben – az elmúlt nyáron – elhangzottak a hivatalos kölcsönös bocsánatkérések. Aki azt hiszi, hogy ezzel a múltfeldolgozásnak ez a fejezete ki van pipálva, téved.

A játék tere egy fekete műanyagzúzalékkal töltött medence: tömegsír vagy sár, ingoványos talaj. Nehéz rajta a járás, hát még a tánc: konkrét és szimbolikus jelentés súlyosbítja mindkettőt. Nyomasztó közelségben a nyomasztás: a kiszolgáltatottság, a fenyegetettség, az életveszély, a megalázás és megalázottság. Halál, halál, halál. Innen a „vörös”: a vér színe, piros kendő. Színházi jel, amiként a jelenetek átkötésekor a pillanatnyi „privát” személycsere is, ahogy ki-ki magára ölti a következő jelenet figuráját – látjuk: ma emlékezünk. Hátul világos messzeség.

A felgyülemlett tényanyag tartalmában drámai, szerkezetében nem annyira. Máté Gábor rendezőként szinte belekapaszkodik minden, színházi drámaiságot sugalló helyzetbe – és ezek az előadás legjobb pillanatai. Az elején az öttagú család rettegéssel terhelt életképe, melyben az asszonylány a férje haláláról értesül; később a magyar asszony és szerb szeretőjének már-már abszurd dialógusa, melyben az élet akar élni a halál kellős közepén; még később az elkötelezett fasiszta főjegyző utolsó percei: ő volt az, aki a ’42-es mészárláshoz összeírta az elpusztítandó zsidókat, és most Szálasi nevével az ajkán hal meg.

Ezek és néhány más hasonló jelenet építik az előadást, a számos, újabb és újabb kivégzésről, ártatlan emberek összetereléséről, elhurcolásáról szóló epizód pedig kötőanyagként működik, mármint színházi értelemben. Repetitív karakterük révén nem válnak a fokozás eszközévé, mintegy vízszintesen terítik szét a feszültséget, belefásulunk az alig változó tartalmú vérengzésbe, egészen a következő, ismét drámai jelenetig. Mert – ezt is nyilván a felhalmozott tényanyag okozza – kevés figura bír igazi karakterrel, legtöbben a különböző helyzetekbe csöppent jellemek kliséit hozzák.

Mindez a legkevésbé sem a színészek hibája, akik varázslatos összjátékkal és összeszokottsággal léteznek és játszanak a szűk térben. Ambrus Richárd, Baráth Attila, Csernik Árpád, Dankó István, Fekete Ernő, G. Erdélyi Hermina, Hegymegi Máté, Kalmár Zsuzsa, Körmöci Petronella, Kovács Lehel, Mészáros Béla, Pálfi Ervin, Szilágyi Nándor, Szirtes Ági, Szőke Attila egy társulatként áll a fontos gondolat és igazi vállalás mögé, és ahogy a táncban a Hegymegi Máté által létrehozott koreográfia, a dalokban az ifj. Kucsera Géza zenéjére létrejött erős, együttes hangzás az igazi összhangról beszél.

Mégis felemás este ez – és bár Brestyánszky Boros Rozália a nyilván heroikus kutatómunka nyomán összegyűlt tengernyi anyagot elszántan állítja hadrendbe annak érdekében, hogy a történelemnek ez a kevéssé ismert és amennyiben ismert, annyiban is többnyire egyoldalúan tálalt epizódja a maga hétköznapjaiban táruljon elénk, éppen ez sikerült a legkevésbé. Miközben sok a felvillanó emberi arc és érzelem, kevés a kibomló, „testes” emberi sors. Oly gyorsan hullanak alá az emberi életek, hogy nincs időnk a még élőhöz viszonyulni, máris halott.

Az emberi drámák kibomlásához és elmélyüléséhez a helyzet is, a szöveg is hiányzik, nemcsak a figura. Szirtes Ági a tömegsír peremén üldögélve egy vajdasági parasztasszony monológjából indítja az előadást, aki a saját, nyersen egyszerű szavaival a mi jelenidőnkből emlékezik vissza az 1944-es események személyes mélyrétegére – aztán ez az intimitás, ez a közvetlenség tovatűnik, és csak a legvégén tér vissza, amikor befejezi a „mesét”. De hát csak elkezdte és befejezte – közte meg eltűnt a történetből.

Így aztán egy mélyen tragikus történelmi esemény lelkifurdalásig ható (hogy ugyanis milyen keveset tudunk erről) nyomasztását kapjuk. A Katona szokott és természetes társadalmi érzékenységének és színházi felelősségérzetének újabb tanúbizonysága ez az előadás így is, csak az elementáris élmény, az maradt el.