Örökké 1997 – így ironizál a hazai popkulturális közbeszéd azon az olthatatlan szerelmen, amit a hazai zenefogyasztók és zeneipari játékosok egy szemmel jól látható szelete érez a kilencvenes évek második felének könnyűzenéjével kapcsolatban, főleg ami az akkoriban virágba boruló elektronikus tánczenét, a partikultúrát és annak határvidékét illeti. Így lett örök kedvenc nálunk többek közt a Prodigy és a Faithless, és ha kevésbé szorosan is köthető ide, de így ágyazta a magyar néplélekbe a Morcheebát is a poptörténelem és a talányos lelki kémia.

Ezzel egyébként nincsen nagyobb baj. A Morcheeba írt három elég jó lemezt a kilencvenesek második felében, sikkes volt és trendi, aztán elkezdett nem fontos lenni, míg alapfelállása Skye Edwards énekesnő 2003-as távozásával felbomlott. Jöttek a pót-frontlányok, később mindenféle közreműködő énekesek, énekes-dalszerzők és rapperek, s a zenekar minden bizonnyal ment is volna a levesbe, ha az időközben szólózó, bájos Skye vissza nem tért volna 2010-ben. Azóta két új lemez készült, a legutóbbi idén, Head Up High címmel, s a zenekar el is van a jelen idővel kevert nosztalgiával. Most éppen Budapesten, a Petőfi Csarnokban. A történet érdekessége, hogy a szervezők eredetileg a jóval szerényebb befogadóképességű Dürer Kertbe kötötték le a koncertet, ám a fokozott érdeklődés miatt az esemény átkerült a Pecsába, és oda is elfogyott minden jegy. Többen kétségbeesetten kerestek belépőket még az elmúlt napokban is a közösségi felületeken – mindhiába.

mti

A délutáni beállást hallva örömmel konstatálhattuk, hogy a Morcheeba, ahogy tizenéve is, a színpadon egy elég dögös soulos, blues-os, pszichedelikus (hattagú) pop-rockzenekar. A klasszikus blues-iskolán nevelkedett Ross Godfrey dalszerzőt meg külön emeljük ki – ő egy kifejezetten kivételes gitáros. Persze ezt eddig is tudtuk. Ahogyan az sem okozott meglepetést, hogy a zenekar harmadik tagja, a producer, lemezjátszó- és elektronikafelelős, Paul Godfrey ezúttal sem vett részt a zenekar élő produkciójában. 

A Morcheeba – melynek vendégeként egy ígéretes hazai gitárzenekar, az egykori Jacked romjain alakult Blahalouisiana lépett színpadra – koncertprogramját természetesen a Skye-jal készített lemezek szerzeményeiből állította össze. Nem meglepő módon leginkább a Big Calm című 1998-as csúcslemez, és az idei új album dalai közül válogattak, de maradt persze hely az 1996-os Who Can You Trust?, a 2000-es Fragments Of Freedom, és a 2002-es Charango legfontosabb számainak is. Mitöbb: kaptunk egy meglepetést, hiszen a Godfrey-ék eljátszották David Bowie klasszikus Let’s Dance című slágerét is. 

mti

A bő tizenöt évvel ezelőtt egy elnyújtott poptörténelmi pillanatra kulcsfontosságúnak nevezhető zenekar ma már bőven nem tartozik a könnyűzene legfontosabb formációi, sőt fontos vagy többé-kevésbé figyelemre méltó együttesei közé sem. Arra azonban még mindig képes, hogy a folyamatosan mosolygó és imádnivaló, elképesztő ruhakölteményben billegő Skye vezetésével, egy kellemes este erejéig mozgásba hozza életműve egyébként mindenféle aktuális kúlnessz-faktoroktól függetlenül működőképes esszenciáját, és jó hangulatú generációs találkozót celebráljon a kilencvenes évek ma már bőven harmincpluszos egykori fiatalságának.

És, ha jobban belegondolunk, ez azért mégis csak valami. Ennyi és semmi több.