Sztárokkal – Szabó Győző, Csányi Sándor, Schell Judit, Szombathy Gyula, Pindroch Csaba – hirdeti legújabb bemutatóját a Thália Színház: ráadásul „zenés rajcsúr” műfajban, és sugallatos címmel: Balkán Kobra. Akinek nem jut eszébe már pusztán a Balkán szóról Emir Kusturica, az magára vessen, bár ő jár jobban.

A Balkán Kobra Ivan Kusan Galócza című művének átirata: Tasnádi István a kilencvenes évekbe helyezte a sztorit és a figurákat. Ez nem baj, bár – meglehetős jól emlékezve a Katona remek előadására és hosszú szériájára a Galóczából – nemigen érteni, miért kellett átírni, és erre a kérdésre az előadás sem felel. Debreczeni Borbála díszlete és Ignjatovic Krisztina mai módon harsány jelmezei belefértek volna az eredetibe is. De ezzel együtt sem állítom, hogy Tasnádi átirata az oka mindennek, mert vélhetően nem oka semminek.

Adva van, ugye, a kétes – inkább kétségtelen – körülmények közt lavírozó milliomos vidéki vállalkozó, aki kedélyes simlik és csalások révén összelapátolt vagyonával, nulla ízléssel és bárgyú igyekezettel igyekszik élvezni az életet és kielégíteni unatkozó neje megannyi, főleg anyagi igényét. Az unatkozó nej a szeretői pozícióra kiszemelt gátlásos és főleg ügyetlen jelölttel nemigen jut dűlőre vagyis ágyba, ezért úgy dönt, hogy elteteti láb alól a megunt férjet.

 Innen jönnének a bohózati fordulatok, vagyis előbb az, hogy ki vállalja, hogy megszervezi a gyilkosságot, aztán az, hogy kit bérel föl erre – hát a Kobrát, ki mást –, aztán az, hogy hogyan bénázik mindenki erdőn, mezőn és szállodában, és így tovább...

Foghatnánk a hasunkat a röhögéstől – de hát nem fogjuk, vagy nem a röhögéstől. Rusznyák Gábor rendezőnek a papírforma szerint igen jó szeme és érzéke van az abszurd és a groteszk többszörösen fölcsavart intonációjához, de ebben az előadásban mindebből semmit nem látunk. Pedig a „rajcsúrhoz” még a zenét is ő szerezte, és mégis, illetve mégsem: leginkább a rendezői távollétét érzékelni az előadásban. Sem a sztori ívének megteremtésében – az életképtől a gyilkosságig –, sem a figurák pozicionálásában – ki kicsoda a többihez képest, hová tart és miért – nincs jelen, ezért aztán sem íve a sztorinak, sem pozíciója a figuráknak nincsen.

És a színpadon tért hódít az ilyenkor szokásos jelenség: az „életmentő” színjátszás, vagyis az, amikor a színészek az életükért játszanak. Amikor azért van bedobva minden, hogy túléljék az egyes jeleneteket, és végre kimehessenek a színről. Amikor úgy abszolválják az egyes dialógusokat, mintha sem előtte, sem utána nem történne semmi. Amikor mindenki csak magára figyel. Az életmentő színjátszás lényege, hogy nem menti meg az életet.

Az „életmentő” színjátszás ezért aztán harsány és karikaturisztikus. A beszéd eleve néhány hanggal magasabb a normálisnál, a mondatok minden szava hangsúlyos, és minden mozdulat kicsit szélesebb és nyomatékosabb, mint kellene.

 Schell Juditnak ab start nem áll jól a kikapós menyecske-Ankica figurája, kivált ha ízlésficamos barbibabának öltöztetik, és nem tesz jót az alakításnak, hogy jelentős energiát kell fordítania arra, hogy a rémes parókát és jelmezt viselni tudja. Szombathy Gyula joviális-kedélyes klisékkel operál; nem is tudhat odafigyelni arra, hogy az általa játszott csaló vállalkozó megfeleljen annak a képnek, amit a többiek festenek róla. Csányi Sándor gátlásos udvarlóján még némi szégyenérzetet is láthatni, mintha az előadás egészében érezné kínosan magát.

Szabó Győző ellenben oda se hederít az előadás egészére: hozza a filmes-parodisztikus kliséket a bérgyilkosról, aki vaksi, ezért ügyetlen balfék. Önmagában igyekszik nevettetni, mást aligha tehet. Pindroch Csaba, aki a vállalkozó titkárát, a mindenfelé lojális szolgaszemélyzet képviselőjét játssza, olyan sok jelenetben szerepel, hogy teljesen szétszalad a figurája, hiszen mindegyik jelenése csak azt az egyet igyekszik hitelesíteni.

Van aztán egy figura, öltönyös – az előadás egészéből már csak külsejét tekintve is kilógó – fiatalember, aki néhányszor reflektál erre az oda-nem-illőségre; mélyen egyetértünk vele...

Lúzer itt mindenki, leginkább a közönség.

És akkor valakinek meg kéne már ölni ezt a „felesleges embert”, a férjet, hogy véget érjen ez a szép lassan, de annál határozottabban unalomba süppedő előadás. Amelyet alighanem le kéne venni a műsorról – legalább az alkotók jó hírnevének védelme érdekében, hogy egyéb szempontokkal itt már ne is hozakodjak elő, pedig lenne még mit...