szerző:
Csáki Judit
Tetszett a cikk?
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

A hit hegyeket mozgat. Elnyeri méltatlan büntetését. Aztán méltó jutalmát. Aztán megint méltatlan büntetését. És így tovább, ad astra. Közben meg bőven van mit nézni a Nemzetiben az új igazgató második embléma-rendezésében, a Johanna a máglyán című előadásban.

Monumentális hátsó fal, rajta óriási könyvek, köztük lyukak, azokon különböző alakok hajolnak ki, fúj a szélgép, papírfecnik röpködnek, kórus mondja, „sötétség”. Bejön a „Hordók anyja”, jelmeze pucér mellkas, formás mellek, mérgesen néz, majd kivonul. Fények villognak, mintha vakuk; egy lány a nehéznek látszó kardot próbálja emelni, táncosok segítenek, két oldalt tömeg sorakozik, középen hosszúhajú lányok haj-koreográfiát „táncolnak”, vagyis dobálják a hajukat szépen hátra. „Örökre ketté legyen szakítva szép szülőhazánk?”

Bejön Hugo Simberg finn szimbolista festő A sebesült angyal című képe élőben – szép. „És jött egy lány, akit Johannának hívtak.” Pedig még nem is angyal, csak ember.

Kattintson Nagyítás-fotógalériánkért!
©

Van nagy zenekar, MÁV Szimfonikusok, kórus, gyerekkórus, operisták, táncosok, Bozsik Yvette Társulata. Minimum száz ember, talán több is.

Aztán megmozdul a remek-legendás színpadi gépezet, süllyed és emelkedik a színpad kisebb-nagyobb darabja. Középen egy nagy könyv egyik lapja ég, mellette kuporog Johanna. És jön a domonkos testvér, megismeri őt Johanna a fehér ruhájáról, ami amúgy drapp-barna, de ez persze színházban nem számít; később ő is szent lesz, vigasztalni-győzködni próbál, nagyjából hiába.

Aztán a tárgyalás – illetve először a kérdés: ki vállalná a bíró szerepét? A tigris nem, a róka sem, a kígyó sem – végül a disznó, persze, Pierre Cauchon beauvais-i püspök (ha máshonnan nem, Bernard Shaw-tól tudjuk, itt láttuk nemrég, Fodor Tamás játszotta). Vidnyánszky igazi „bestiáriumba” fordítja a látványt, a kórustagok fején rémes állatok, és Cauchon persze disznót jelent, így is mutatkozik, csöcs és pöcs a jelmez, utóbbiból még valami piros szál is kilóg. A jegyző szamár, és mint tudjuk, ő bír a legnagyobb nemi szervvel, ekkorát még nem látott a Nemzeti Színház. Az esküdtek meg? Birkanyáj, hát persze. „Testi és lelki módszerekkel” ki lesz kártyázva az igazság.

Kattintson Nagyítás-fotógalériánkért!
©

Nagy a forgatag a színpadon, alig is látni a fehér ruhás Johannát, pedig szép és szenved; ott téblábol az anyja is, „gyerek még”, mondogatja kétségbeesetten, de az ármány nem hátrál, a pucér mellű gonoszság metszőollót csattogtat. Ott van a Lisztes Molnár is, bonyolult kerekesszékben ül (alul kerék, fölül kerék), aztán hirtelen mindenki elsüllyed, a színen csak Johanna és Domokos, hátulról jön a suttogás, „boszorkány”, de ők ketten megállapodnak a tézisben: „akik elítélnek téged, az ördögben hisznek”, mondja a lánynak Domokos, pedig hát Johannának van igaza, az egyház nyírja ki őt, mert nem tűrheti, hogy ennek az írni-olvasni sem tudó parasztlánynak nagyobb hatalma legyen az emberek fölött, mint neki, plusz a királyok, ugye, francia és angol. De mégis, hajtogatja Domokos, „a kártyajáték juttatott ide téged, amit az ördögtől tanultak”.

És akkor eljön a látvány és az üzenet fénypontja, a kártyajáték, király, dáma, bubi, mindenből négy, Franciaország királya, felesége a butaság, Anglia királya, felesége a gőg. Burgundia királya a fukarságot vette nőül, és jönnek a bubik, de már mindegy is, mert amikor a kártyák felénk fordulnak, nyugati világlapok címoldalát látjuk rajtuk, meg az Európai Unió egy-egy, itthonról párthűségből gyűlölt egy-egy figurájának a karikatúráját.

De mondom, mindegy is, a karikatúrákat a kutya sem ismeri meg, a képaláírásokat a harmadik sorig ha látni, és hiába sorolják a keresztneveket, Rui, Daniel, Olli, José Manuel, hát ez a drabális antivicc nem sül el, pedig hogy rá lett készülve, egy egész előadást áldoztak föl az oltárán, mint Johannát a máglyán.

Elmondják néhányszor, hogy a kártyák cinkeltek, és hogy a lényeg úgyis az, hogy ki tartja kezében a paklit, de tökmindegy. Kártyák ki, nagy forgatag megint, valaki kék festéket locsol Johanna fehér ruhájára, de nem baj, mert kibújik belőle, és alatta van egy másik fehér ruha, és máris egy falusi mulatságban vagyunk, ahol magyarosnak tűnő tánclépésekkel mutatják, hogy Johanna honnan is származhatna, ha figyel egy kicsit, de talán mégsem.

Kattintson Nagyítás-fotógalériánkért!
©

Visszafelé haladunk az időben, mert itt még a lány vidám és mosolygós, és a Lisztes Molnár sem olyan nagyon gonosz, meg a hordók anyja sem az, viszont a melle helyén csap van, és onnan szoptatja – borral – a szomjúhozókat. Na jó, ez elég gusztustalan, de legalább gyorsan vége. A dévaj italozást az sem zavarja, hogy hátulról beúszik egy akasztófa, rajta két ember lóg – és ki is úszik gyorsan jobb elöl. Ja, karácsony szent éje van.

Aztán a koronázás – „a király Reimsbe megy”, mellette Johanna immár páncélban és büszkén, neki is koronázás ez a nap, a királyé, meg az ő életéé. Büszke is rá, „ez az én művem”, mondja, „az Istené”, mondja Domonkos, „az Istené meg az enyém”, mondja Johanna. Az eretnek, a boszorkány.

„Általam egyesült az ország”, mondja még; ez igen jól hangzik az árokásásban jeleskedők felől nézvést, de nem szabad engedni, hogy megtorpanjunk holmi gondolkodás ürügyén, mert még a végén lemaradunk a következő impozáns képről: csupa szemét a színpad, alig bírják kikotorni a halmok alól az édes gyerekek Johanna időközben elhagyott páncélöltözékének darabjait. Mert jön egy zöld mező a zsinórpadlásról, rajta piros virágok, és sok fehérruhás lány üldögél együtt, mint megannyi Johanna, szép kép ez is, elidőz rajta a tekintet a sivár télben, jólesik.

Johanna hallja kedvenc hangjait, Margit és Katalin szólnak hozzá, itt nem boszorkány, hanem „választott szűz”, a gyerekkórus májusfáról énekel, anya oldalt tereget, Domonkos tartja a ruhaszárító-kötél egyik végét, a másikat nem látni. Van kard, és mese a kardról, a lényeg annyi: a kardot szeretetnek hívják. Hm.

További színikritikák
Büchner: Danton halála
(r: Alföldi Róbert)
Reflex
(r: Kovács D. Dániel e.h)
Brestyánszki B.R: Vörös
(r: Máté Gábor)
Igenis, miniszterelnök úr!
(r. Znamenák István)
Paul Foster: I. Erzsébet
(r: Szikszai Rémusz)

Ez a május, ez baljós, kivált, ha hó is esik ilyenkor – közeledik a máglyahalál. Háromszor egymás után bejön az elején már látott festmény-életkép: először csak a bábu feje lángol, aztán már nincs is feje, aztán már felsőteste sincs. Amikor már nagyon lángol, akkor nem gyerekek hozzák, mert veszélyes, hanem felnőttek. Szép.

Kétoldalt ismét élőképek, a baloldalit elfelejtettem, jobboldalon a már látott kártyákból kártyavár, össze is dől, amikor kell, jaj neked, EU, már ha valaki emlékszik még a kártyás viccre. Johanna életnagyságú bábuja fölemelkedik a monumentális hátsófallal – tudják, amin a könyvek voltak –, aztán oldalról bejön az igazi, az eleven, végigegyensúlyoz a zenekari árok és az első sor közti keskeny peremen, „hatalmas az öröm, erősebb mindennél, hatalmas az Úr”.

A kezdet és a vég. Nyolcvan perc az egész. Leírtam rendesen – aki megnézi, tudja, mire számíthat.

Az előadásról további írás a csütörtökön megjelenő HVG-ben olvasható.

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!