Amióta végképp kimúlni látszik az a színházi tradíció, hogy a Lear király címszerepe színészaggastyánok búcsúajándéka, másról szól a darab, más a bűn, és más a bűnhődés is. Ugyanis egy életerős férfi dönt úgy, hogy másképp élne ezután. Bagó Bertalan rendezésében Cserhalmi György Lear királya föltehetően azért adná át az uralkodói szerepet lányainak, hogy kibújhasson végre az egyenruhájából, és slamposan, lazán élvezze az életet.

A nagyjából üres és sötétszürke színpadon stilizált szobrok, mintha kiállítóteremben járnánk, pedig ez nem múzeum, nem a múlt sötét és elzárt foltjai, csak a regnáló hatalom szaporítja maga körül az ideológiailag eklektikus emlékműveit – még Berény Róbert Fegyverbe! Fegyverbe!-plakátjának figurája is ott van. De ha megpróbáljuk a felismerhető alakok alapján belőni az előadás idejét, gyorsan betévedünk a sűrűbe, pláne, ha Vereckei Rita jelmezeit is szemügyre vesszük: az uralkodó és köre tányérsapkás egyenruhája mellé Edmund fekete „gyakorlóruháját”, vagy a lányok ugyancsak formális-elegáns kiskosztümjeit.

És ne dőljünk be annak sem, hogy hatalomváltás zajlik a színpadon, meg annak sem, hogy pusztán generációváltás a hatalomban. Sem a leköszönő, sem a fölívelő, majd lehanyatló korszakról nem tudunk meg semmi konkrétat, még a „sosem jön jobb” sem igaz, pedig tényleg nem jobb, ami jön.

Cserhalmi Learje egyszerűen téved; tévedése több mint bűn: hiba. Annyira elfoglalták az országlás gondjai, a monstruózus szobor-kollekció fölépítése, a látványpolitizálás és a katonás körítés – melyhez a zenét a Székesfehérvári Helyőrségi Zenekar fúvósai nyomják és ők adják a király tekintélyes kíséretét is -, hogy fogalma sincs arról, milyenek a saját gyerekei. És ugyan nem tudjuk, hogy milyen országot épített föl – sok jót nem sugall ez a parancsuralmi katonásdi –, de hogy a következő nemzedék csak a hatalom megragadásáig képes előre gondolkodni, az is biztos.

És itt a másik nagy tévedő: Gáspár Sándor Glostere, aki a hűségre, a lojalitásra tette föl az életét, ezért aztán nincs érkezése megismerni sem a törvényes, sem a törvénytelen fiát. És ő is drágán fizet a vakságáért: vaksággal.

Bagó Bertalan tehát nem korrajzot tesz elénk, de nem is családi drámát. A két főszereplőre teszi a hangsúlyt, és arra a folyamatra, amely a tisztánlátásig és a megtisztulásig, egyszersmind a halálig vezeti a két figurát.

Akik nagyjából a dráma kétharmadáig Vörösmarty fordításában beszélnek, míg a többiek – a fiatalok – Nádasdy Ádám letisztult, a mai fül számára simának ható szövegét mondják. A kétféle fordítás összeillesztése Tucsni András dramaturg munkája, s hogy észrevétlen, voltaképp dicséret (bár az is igaz, hogy nem fokozza a nemzedéki feszültséget, noha tán ez lenne a dolga). Az sem igaz, hogy az öregek jók és bölcsek, a fiatalok meg rosszak és ostobák. Mert mit is kezdjünk akkor Cordelia/Bohóccal és Gloster törvényes fiával, Edgarral, akik az öregek csapatát erősítik?

A katonás és katonai rendet felváltó világról tehát nem sokat tudunk meg. Annyit feltétlenül, hogy két idősebb lánya hideg fejjel és céltudatosan „írja le” apját; elég egyértelműen üzenik, hogy „halj meg már végre”, ezért aztán mindegy is, hogy a király követelte száz kísérő sok-e vagy sem, vagy hogy szangvinikus természete mennyire nehezen viselhető.

A lányok – Goneril és Regan – tehát egyszerű, praktikus és pragmatikus figurák; Radnay Csilla és Varga Gabriella szépen odateszik transzparens jellemüket. Hogy Albany, Goneril férje miként lesz teniszütős, léha aranyifjúból az előadás végére kemény rendcsináló, azt nem tudjuk, mert nincs rá szöveg, jelenlét is alig, bár ez utóbbit Egyed Attila jól nyomatékosítja.

Azt sem tudjuk, hogy Gloster törvényes fia kezdetben miért részeges romkocsma-töltelék, és azt sem, hogy a törvénytelen miért idétlen és nevetséges idióta – de ezt mind Krisztik Csaba, mind Makranczi Zalán gyorsan odahagyja, és elindul a nagy fölismerések, illetve a nagy cselszövések őserdejébe. Krisztik „Rongyos Tamása”, az erdőben bolyongó fiú az előadás kiemelkedő alakítása: erős testnyelvvel, kifejező mozgással nyomatékosítja a figura tiszta és megjátszottan zavart pillanatait, igazi jellemfejlődés.

A fúvószenekar hangzásban és látványban is remekül teljesít; Lear belső viharait épp úgy kihangosítják, mint a természet zajait és a hatalom hangját. A rendíthetetlen hűség és tisztánlátás mozgó szobra Derzsi János Kentje, és Földes Eszter is átvisz valamit Cordéliából a Bohóc figurájába – ha Lear látna, nemcsak nézne, mindkettőjüket fölismerhetné.

Bagó Bertalan nem egyvonalas, inkább meggondolkodtató, rákérdező rendezésében Cserhalmi György Learje összetett, ellentmondásoktól sem mentes, nehézsúlyú figura.

Gáspár Glosterje a zsigeri alattvalóból robbantja ki a lázadót: egyetlen hatalmas ordítással jön rá saját tévedésére és az új hatalmasok silányságára, ez a nagy formátumú alakítás kiemelkedő pillanata. Vele érzünk, amikor vakon botorkálva, mintegy önmagára mért büntetésként bevégezné az életét – és neki drukkolunk, hogy megérje még az igazságtételt.

Amelyben igazság akad ugyan, megnyugvás egy csöpp sem. A szoborpark szétverve, halottak és romok mindenfelé. Mindenki gondoljon, amire akar.