Elméletileg annak, ha egy vicc magyarázatra szorul, mindössze két oka lehet: vagy a közönség hülye, vagy a vicc rossz. Lars von Trier botrányrendező maga az isteni komikus, aki tehetséggel és odaadással mesél olyan vicceket, melyeket csak egy szűk réteg ért meg, ellenben divathullámoktól függően tömegek hahotáznak rajtuk, mindössze azért, hogy a mellettük állók ne nézzék őket teljes hülyének.

De mi folyik ott, ahol egy tudatosan, művésznek nemzett komikus egyszer csak megtorpan a csattanónál, és a bizonyítványát kezdi magyarázni? Trier felvetése az, hogy a történelem nem tudta még helyén kezelni a szexfüggőséget, noha az emberi természetben kevés annyira egyértelmű, magyarázatra nem szoruló metódus van, mint a testiség.

Nem ér, de kell

Trier rendezőként, miközben gyakorlatilag saját magát narrálja, atyai türelemmel ül le velünk szemben, és magyarázza el a nimfománia – mint olyan – miértjét és hogyanját, a gyermekkori kísérletezéstől kezdve, a szűzesség elvesztésének csalódásán át, egészen a tökéletes aktus megkomponálásáig. Nehogy bármi is rosszul csapódjon le.

Pedig Triert mindössze egyetlen jellemvonása repítette a jövendőbeli kultrendező pódiumára: nem érez semmiféle felelősséget a közönségével szemben. Az, hogy nem érdekeli, amikor aberráltnak titulálják, kitiltják Cannesból, filmjei pedig a divatlázadók asztaltársaságának trófeáivá váltak. Ő független és szabad maradt az alkotásban.

Vertigomedia

Ehhez képest A nimfomániás már a felütéssel előrángatja és beköti a moziszék biztonsági övét. A sikátorban összeverve fekvő nőt, a Charlotte Gainsbourg által megformált Joe-t, a mindenkori kispolgári értelmiséget mesterien egyetlen karakterbe zsúfoló Seligman (Stellan Skarsgård) veszi magához, hogy aztán egy kedvesen nyomasztó, de legalább nyugodt lakásban pihegve Joe nekifuthasson a múltjának. Trier az anekdotázás biztonságát tálcán kínálja, ami épp úgy lehet csapda, mint nem várt figyelmesség a részéről.

Hamvadó cigarettavég

Trier a fejezetekre osztott cselekményt, a Joe és Seligman közötti beszélgetést egy nimfománia-horgászat párhuzamra helyezi, mely – annak ellenére, hogy egy csöppet szájbarágósra sikeredett – nagyon jó keretet ad a jelenség általános értelmezéséhez. A nimfománia – ahogy a szenvedélyek általában – nem a teljesítményhajhászatról, nem a kiüresedésről, nem a boldogtalanság elől való menekülésről szól: az extrém magas, egyben kéretlen libidóval rendelkező személy olyan, akár egy megszállott sporthorgász. Még alig harapott rá a hal a csalira, ő már csak a következő kapásra tud gondolni.

Vertigomedia

Joe számára a szex olyan, mint láncdohányosnak egy szál cigaretta. Rágyújt, ha boldog, rágyújt, ha keserű, rágyújt, ha ideges, rágyújt, ha épp nincs más dolga. Tud értékelni egy jó szivart, de mímelt lelkiismeretfurdalással pöfékeli a vágott levélkeveréket is, elvégre a nikotin az nikotin. Joe a felütés szobaenteriőrjében már-már teátrálisan és minden erejével azon igyekszik, hogy azonosuljon a közvéleménnyel, miszerint ő rossz ember, akinek így muszáj odaadó öngyűlölettel visszaemlékezni az őt az ominózus sikátorba juttató, titokzatos cselekményhullámra.

A kisember nyomora

A nimfomániás premier előtti vetítéseire percek alatt keltek el a jegyek, a hatalmas érdeklődés pedig várhatóan a hivatalos bemutató után sem fog mérséklődni. Hogy mi ennek az oka? Természetesen a film egész hosszában becsülettel és lelkiismeretesen kitartott nemiszerv-koncentráció. Bár, mint kiderült, Trier az altesti jeleneteknél szakmabeli színészekkel dolgozott, a testiség vászonra vitele olyan egészségesre sikerült, hogy első körben rögtön ki is véreztette a rendezőre oly jellemző botránynaturalizmust: elvégre hol van egy szenvtelen aktus az Antikrisztus nagytotálban mutatott öncsonkításához képest?

A nimfomániás vélt vagy valós borzalmai korántsem ennyire konkrétak, és nincsenek úgy kiemelve, mint például a filmben jótékonyan elbagatelizált családi dráma jelensége. Trier – a kényszerű ijesztgetés szellemjelmezét félrerakva – ez alkalommal igyekszik olyan dolgokat prezentálni, amelyek a tömegek számára könnyebben befogadhatók, az utca emberét kísértik. Példa erre Joe apjának kórházi agonizálása, a méltóságteljes ember teljes leépülése, aki miután kijelenti, hogy megbékélt és nem fél a haláltól, magatehetetlenül összepiszkítja magát.

Nekünk való

Bár a filmelőzetesek és a spekulációk szerint Trier A nimfomániás első részével valószínűleg megvezet, és a mozikba kerülő második epizódban a tőle megszokott brutalitással csap oda a gyanútlanná lankadt, védtelen idegrendszerű nézőknek (meg a közízlésnek), annyi mindenesetre bizonyos, az első felvonás a rendező eddigi munkásságának kontextusában már-már a könnyedség határát súrolja.

Vertigomedia

A magyarok a filmet elsőként, Lars Von Trier tematikus napjai keretein belül bemutató Toldi moziban láthatták, ahol Trier volt tanára is előadást tartott. A vetítés után a művészmozi közösségi oldalán megjelent bejegyzés árulkodó:

"büszkék vagyunk rátok! míg Koppenhágában némán nézték végig 'A nimfomániás' első részét, itt, a Toldiban nevettetek, ahol kellett. Lars von Trier ritkán üzen közönségnek, de titeket üdvözöl – a barátján keresztül -– és azt is mondta, hogy ha a második résznél is nevettek, akkor valami gond lehet a magyarokkal...ki tudja? még a végén idejön forgatni..."

A nimfomániás: Első rész
dán filmdráma (2013)
rendező: Lars Von Trier
magyarországi bemutató: 2014. január 16.

A hvg.hu értékelése: 6/10

Kövesse a hvg.hu Élet+Stílus rovatát a Facebookon is!