Nevezték már Lars von Triert szomorú, depressziós holland (!) rendezőnek, zseninek és elviselhetetlen alaknak. Csodálták és szégyenkeztek már miatta dánok ezrei. Tanulmányozták, elemezték műveit több kontinensen. Új filmjében, A nimfomániásban most mintha új arcát is látnánk. Még akkor is, ha a kétórás produceri nézőbarát verzió könnyen félrevezetheti a nézőket. (A közel dupla hosszú rendezői változat a Berlinálén lesz látható.)

A Dán Királyi Követség által január 9-11-én a Toldi Moziban rendezett Trier-fesztiválon 6 filmjét láthattuk a dán művésznek. A filmek mellett a rendezvény legérdekesebb eseményei életrajzírójának, tanárának, Peter Schepelernnek az előadásai voltak. Mint a professzor elmondta, már-már rendszeressé válik, hogy ő képviseli Triert az ehhez hasonló alkalmakkor, főleg a rendező 2011-es – óriási nemzetközi botrányt kavart cannes-i „Hitlert értem”-kirohanása óta. A ma már inkább szerencsétlen elszólásnak, vagy a világ által nem értett dán humornak tűnő (hiszen előző mondatában magát zsidónak vallja, s az egész megszólalása mintha éppen a kiragadott mondatokkal ellentétes értelme lett volna) szövegelése óta ugyanis a rendező nem nyilatkozik.

AP

Peter Schepelern professzor kifejtette például, hogy a kis Lars mérnöki pontossággal tervezett gyerek volt: édesanyja kinézte magának a művészi géneket hordozó urat megtermékenyítés céljából. Az anya ugyanis nagy művésznek álmodta meg gyerekét. Lars 12 évesen már a világvégéről gondolkodott. Később festett, regényeket írt, majd leginkább színházi emberré szeretett volna válni. Munch, a festő, Strindberg, a drámaíró, Pasolini, a filmrendező, a filozófus Nietzsche és De Sade Márki élete, gondolatvilága hatott rá. A többit már látjuk-tudjuk. A 70-es évek közepén járunk, mikor is a professzor diákja lesz az ifjú mindenkit megbotránkoztatni szándékozó titán, aki akkorra már több filmet is forgatott amatőrként.

Tanára némi távolságtartással, de látható tisztelettel beszél róla. Már a főiskolán bőven más volt, kitűnt a többiek közül. Forgatott is olyan filmeket – például a vizsgafilmjét –, amelyeket csak páran láthattak, s azóta is szigorúan őrzött helyen várják, hogy soha ne kerüljenek vizslató szemek elé. A volt-tanár azért azt is hangsúlyozza, a főiskola, a dán filmes szakma jó alapot adott a kiemelkedéshez, a minőségi filmezéshez.

Dánia volt mellesleg az első ország, ahol a pornográfia elfogadott kategóriába került – tudtuk meg az előadáson. Kierkegaard és a pornográfia, körülbelül ez az, amit Dániáról mindenki tud – mondta a professzor. És most ehhez felzárkózott Trier is.

Pedig Dániában alkotnak mások is. Elég akár csak a dogma műfajához visszanyúlnunk. Trier Thomas Vinterberggel együtt indította a mozgalmat, később csatlakozott hozzájuk Kristian Levring és Søren Kragh-Jacobsen is. Talán nem könnyű mindenkinek dogmát nézni. Nem tudunk elandalodni, együtt élni az eseményekkel. Valahogy kívülről szemléljük az egészet. Megfigyelők maradunk. Pedig a dogma bevállalja a múlt értékeit, a cselekmény fontosságát. De a feldolgozás, a felvétel módja, a vágás már nagyon mást hoz.

Persze, tudjuk, Trier is, a többiek is már jó ideje eltávolodtak a dogma alaptörvényeiben lefektetett szabályoktól. Akkoriban azt vallották, mindent csak az adott helyszínen, saját hanggal, kézi kamerával kell-lehet felvenni. Sorolhatnánk. Néha, mintha ellene menne a korábbi szabályoknak, gondoljunk csak például a Dogville-re, ahol egy feketére festett stúdióban, fehér vonalak között zajlanak az események. Ennyi a díszlet maga. A szintén amerikai sztárszínészekkel forgatott Melankólia, vagy Antikrisztus pedig inkább témaválasztásában borzolta a kedélyeket.

Trier legtöbb filmjében nincs igazi kapcsolat férfi és nő között. A női szexualitás egyfajta önfeláldozás, a szex többnyire mocskos és érzelemmentes. Freudot emlegeti ezzel kapcsolatban Schepelern professzor. Lars von Trier munkássága ugyanis valóban a szexualitás körül forog, abból is a női szexus érdekli. Ez izgatja, ezt kutatja. Egykori tanára, s mára művészetének elemzője kiemelte, a férfi szexualitásra mindössze 15 másodpercet szentelt eddigi műveiben. Az is egy reklámfilm részlete volt, melyet most a követségen páran meg is tekinthettek. Meredező férfi nemi szerven (nem látjuk) átdobott napilap volt a reklámozandó anyag. Na, ezt láttuk. Ez volt a poén. Máris ráismerhettünk ebben a képben az előadáson szintén bemutatott dán erotikus humort felvonultató filmekre, melyek – ezek szerint – hatottak Trierre is. Ezek jellemzője, hogy hétköznapi helyszínen, legyen az akár egy kórház, egy fürdő, bármi, hétköznapi szereplők között, egyszer csak egy felnőtt filmes duó pornót ad elő. Mert ugye, ízlések és pofonok.

Lars nem kaphatott sok szeretetet otthon. Anyjához fűződő viszonya meghatározó egész művészetében. Vonzza az extremitás, a nehezen megközelíthető világ, olyan helyen keresni az értékeket, ahol mások csak átsuhannak. (A Birodalomban is egy Down-kóros szereplőpárossal mondatja ki a filozofikus gondolatokat)). 

Frissen mozikba kerülő filmjével, A nimfomániással minden bizonnyal anyjának állít emléket. Végső soron azonban látható, Lars von Trier az önmagában rejlő nőiségével küzdhet. Ő maga az a nő, akit évtizedek óta vizsgál, kerget különféle megalázó helyzetekbe. Oda, ahol nincsenek érzelmek, csak testiség, mocsok, perverzió és önutálat.

Az alapkérdésre, hogy ítélkezhetünk-e a művész felett munkássága kapcsán, vagy ítélkezhetünk-e a magánember felett művészetét szemlélve Peter Schepelern a külön vizsgálódást javasolta. Talán csak védendő egykori tanítványát.