Az Oscar-gálákat övező óriási érdeklődés leginkább az amerikai – na jó, az angolszász – film világpiaci hegemóniáját illusztrálja. Az átlagnéző leginkább amerikait fogyaszt, tehát számára az Amerikai Filmakadémia elismerése a legfontosabb, de legalábbis legismertebb filmdíj. Ebből pedig az következik, hogy az Oscar legfőbb értéke a reklám: a díjazott filmeknek általában nagyobb a közönsége (ez még az illegális letöltések mutatóin is meglátszik).

Egyébiránt az Oscarnak semmi értelme: az amerikai filmipar sok pénzből hangosan megünnepli magát, amit milliónyi mozirajongó megnézhet a tévében. A díjak semmit nem tesznek hozzá egy film valódi értékéhez. Próbáljunk csak filmes vitában egy alkotás mellett azzal érvelni, hogy díjat nyert – hasonló választ kaphatunk, mint a Trainspotting vonatkozó jelenetében: nem számít, “szimpátiaszavazás volt”.

Részben osztom Clarence Worley, a True Romance főhősének véleményét: “ki nem állhatom az Oscar-díjas filmeket, az összes a boncasztalra való unalmas lószar”. Boncasztalra való, mert az ötletéhségben szenvedő stúdiók rögvest meg akarják csinálni a következő Casablancát, Ben-Hurt, Titanicot, Schindler listáját. A mániákus trendre törekvés megöli az eredetiséget és rendkívül unalmas. Arról nem is szólva, hogy Oscart az a film nyer, amelynek alkotói ügyesen lobbiznak a hatezer filmakadémiai tagnál.

A “szimpátiaszavaztatásnál” azt sem árt figyelembe venni, hogy – a Los Angeles Times 2012-es cikke szerint – a döntést hozó akadémisták 94 százaléka kaukázusi fehér, 77 százaléka férfi, több mint a fele elérte a nyugdíjkorhatárt, egyharmada pedig korábbi nyertes vagy jelölt. Ez a tagság egyébként rendre igazítja a döntését, korábbi díjakhoz (például Goden Globe, BAFTA) és más fesztivál-elismerésekhez (Berlin, Velence, Cannes).

Ha tehát a legjobb filmért járó díjat a 12 év rabszolgaság hozza el, akkor az nemcsak azért lesz, mert a film valóban kiemelkedik a mezőnyből (jó film, tessék megnézni), hanem mert a fehér lelkiismeret szeret vezekelni (ahogy ezt a lobbisták presszionálni igyekeznek). Nemcsak a témaválasztás, de a rendező bőrszíne is számít. Steve McQueen ugyan nem afroamerikai, hiszen Londonban született, de ha nyer a filmje, ő lesz az első fekete rendező, akinek alkotását a filmakadémia a legjobbnak ítélte.

Sőt, a rendezői díjaknál is fehéruralom van – McQueen mellett eddig két fekete rendezőt jelöltek direktori elismerésre (John Singletont 1991-ben és Lee Danielst 2009-ben) –, nem véletlen, hogy az angolszász sajtóban előszeretettel sürgetik az Akadémiát, a két “legfontosabb” díjból legalább eggyel kínálják már meg a 12 év rabszolgaságot (ami már besöpörte a Golden Globe-ot, a BAFTA-t, és a New York-i filmkritikusok díját is).

Egyébként kicsi a valószínűsége, hogy a film szobor nélkül marad: Chiwetel Ejiofort férfi főszereplőként, Michael Fassbendert (McQueen állandó színésze) férfi, Lupita Nyong'o-t női mellékszereplőként jelölték. Plusz esélyes az adaptált forgatókönyv, kosztüm, vágás, díszlet- és látványtervezés díjaira is. A kérdés csupán az, hogy mennyire szólal meg a fehér lelkiismeret (emlékeztetőül, tavaly a Lincoln nyert) – mert ha csak a minőség számít, akkor a legjobb film díja a Wall Street farkasának, a legjobb rendezésé pedig Alfonso Cuarónnak járna a Gravitációért (az űropera a látvány-kategóriákban, beleértve Emmanuel Lubezki operatőrt is, egészen biztosan tarolni fog).

Ami a Wall Street farkasát illeti, a netes közvélemény a színész kategóriában próbál nyomást gyakorolni, mondván Leonardo DiCaprio igazán megérdemelné már, hogy szobrot kapjon. Logikusabbnak tűnik azonban, hogy az Oscart Matthew McConaughey nyeri, nem feltétlenül azért, mert nagyobbat alakít a Mielőtt meghaltam AIDS-es rodeósának szerepében, hanem az akadémikusok HIV-szolidaritása miatt. Persze, lehet, hogy csak a mellékszereplőre terjed ki az együttérzés, és Jared Leto nyeri a díjat – ebben az esetben, szigorúan az alakítás minőségét szem előtt tartva, de nem a lobbinak engedelmeskedve, főszerepért DiCaprio nyer.

Kérdés, hogy a 77 százalékban férfiak dominálta akadémia miképp dönt a színésznők díjairól. A mellékszerepnél Lupita Nyong'o biztos esélyesnek tűnik, a főszerep valószínűleg Judi Dench és Cate Blanchett között dől el, már csak azért is, mert a Blue Jasmine és a Philomena is kifejezetten női sorsfilm, mindkét szerep igazi jutalomjáték – megosztott díj lenne ésszerű.

A Blue Jasmine esélyes lehet a legjobb eredeti forgatókönyv díjára is – csak nem tudni, hogy Woody Allen újramelegített zaklatási botránya milyen irányban befolyásolja a döntnököket. Nem mintha Allennek a díj és a ceremónia számítana, legendás gálakerülő, utoljára 2002-ben tette tiszteletét a Koda Theaterben, hogy 9/11 áldozataiért és New York filmes közösségének érdekében lobbizzon. A díj egyébként Spike Jonze-nak járna, A nő története kétségkívül a legeredetibb az idei felhozatalból.

Ami pedig a legjobb idegen nyelvű filmeket illeti, a “verseny” valószínűleg A vadászat és A nagy szépség között dől el – de ez leginkább csak a dánokat és olaszokat izgatja (meg a kambodzsaiakat, belgákat, palesztinokat), hiszen az átlagnéző leginkább amerikai filmet fogyaszt, két hónapig emlékszik a díjazott filmekre, aztán ott hagyja őket a boncasztalon.