"Édesanyám, van két szeretőm, az egyik kurvás, a másik részeges, melyikhez menjek? - Menj a kurváshoz, mert az lejár, de a részegnek nem jár le, amíg pálinka lesz a világon" – a történetet a Szerelempatak című dokumentumfilmből megismert csíki néni meséli a Monostori erőd falai alatt. A keddtől szombatig tartó Mediawave egyik legérdekesebb eseménye volt, amikor az öregek egykori szerelmi életét bemutató film után a rendezővel, Sós Ágnessel és két szereplő nénivel (név szerint Török Juliannával illetve Both Veronikával) együtt pálinkáztunk-zsíroskenyereztünk.

Horváth Balázs

A nyolcvan körüli Jula néni és Veronka néni semmilyen kérdéstől nem jött zavarba, ahogy a filmben, úgy élőben is minden amúgy tabunak hitt részletet kendőzetlen őszinteséggel és humorral meséltek el a körülöttük csoportba verődött – átlagban a nénik unokáival, dédunokáival egy életkorú – fesztiválozóknak. Volt viszont olyan pikáns részlet, amitől a közönség tagjai pirultak el, még jó, hogy kéznél volt a szilvapálinka. A kicsit rekedt Jula néni leszögezte, hogy ők annak idején a szexet kötelességnek tartották, "mert engedelmeskedni kellett a férjnek", és úgy voltak nevelve, hogy soha ne beszéljenek intim dolgaikról. Hogy most mégis megnyíltak először a kamerának, majd a fesztiválozóknak, az annak köszönhető, hogy ma már nem szégyellik ezeket, nincs miért. "Túl vagyunk már ezen!"

A fiataloknak pedig azt üzenik: "csókolózzatok, szerelmeskedjetek, amennyit csak bírtok, mert az is lejár".

Persze nem az erdélyi nénik tabudöntögetése volt az egyetlen – az immár a komáromi erődöt évek óta belakó – Fényírók fesztiválján, amire sokáig emlékezni fogunk. A régebben soknapos, sokhelyszínes, Győrben és környékén, majd Szombathelyen megrendezett multikulturális, nemzetközi rendezvénynek igazi otthona lett a Duna-parti erődítmény. Nehéz leírni az ott uralkodó hangulatot, leginkább a kis csodák, az állandó meglepetések ugranak be.

Horváth Balázs

Mert itt simán elképzelhető nem csak az, hogy öreg nénikkel beszéljünk a szexről, de az is, hogy mellénk keveredjen, és hirtelen közös világmegváltásba keveredjünk bugivugi-világbajnokság előkelő helyezését szerző táncospárral, becsiccsentett New York-i freejazz-sztárral, vagy mondjuk Ferenczi Gyurival, esetleg egy tibeti torokénekessel. Emitt kinyomtathatjuk a vizsolyi biblia első lapját az eredeti eszköz remake-jével, a WC előtti folyosón spontán hegedűtrió ad meg nem beszélt koncertet, a várárokban közös néptánc egy huszárruhás táncos vezetésével. Ámulni sincs idő ezekre, csak megmerítkezni a sokszínűségben.

A Magyarországon már szitokszóvá tett szabadság megéléséért lehet nagyon szeretni a Mediawave-et, amikor – lovasisan – "élni lehet is nem csak muszáj". Amikor olyan művészeket hallgatunk, látunk, akik meg tudják mutatni a világot akár egy szambáról szóló filmmel is úgy, hogy érezzük, a favellákban is lehet boldog az ember, ha felropognak a dobok. Ugyanúgy ott a boldogság a Duna partján ülve egy ufószerű fém ütős hangszert hallgatva, aminek a lágy dallamrezgéseihez sorra teszik hozzá a magukét a spontánul csatlakozó zenészek: a kongói srácok (akiket a bicskei menekülttáborból hoztak át ide a szervezők) a messziről hozott fanyar-boldog dalaikat, a magyar herflis a függőágyból halk hullámként kicsobogó szájharmonika kíséretet, egy fiatal szaxis lány a visszafogott futamait. "Ezek a nagy mediawave-es pillanatok" – mondja a zord külsejű (de ezek szerint érző szívű) kolléga mellettem fülig érő szájjal, de könnyekkel a szemében.

Horváth Balázs

Aztán ezek a mosolyok könnyen összekovácsolják a "törzset", amely este már együtt bulizik a török Baba Zula erőtől duzzadó érzéki dallamaira, révülést okozó hömpölygő ritmusára, és pakolja az asztalokat a színpadról a közönségen átkelő elektromos sazon (egy hosszú nyakú lantra emlékeztető pengetős hangszeren) játszó nagy bajszú főpap elé. De ámulunk- táncolunk- röhögünk a magyar gitáros-frontember által vezetett belga Humble Grumble őrült, Frank Zappa zenei humorát felidéző show-ján, amelyen hol egy tűzforgató török janicsár, hol az amúgy énekesként (és erős vizuális elemként) funkcionáló boás énekes lányok közönség között lejtett tánca fokozza a hangulatot.

Horváth Balázs

Egy ilyen este után egészen másképp kel fel a nap, az ember ébredés után valami padon ücsörög, és jólesik minden, még az zuhanyként zuhogó eső is, amit később Komárom szlovák felén egy söröző terasztetője alatt néz végig, mint egy éppen most zajló filmet. Később a fesztiválhelyszínen legszívesebben maga is kérne egy karabinert, hogy a Monostori erőd falán együtt táncoljon azzal a párral, akik egy kötélen lógva jó pár méterrel a fejünk felett szökdelve, egymásba kapaszkodva csavarnak egyet a szállóigén, miszerint a tánc a vízszintes vágyak függőleges kifejezése, és horizontális síkba hozzák ismét azokat a fránya vágyakat.

Horváth Balázs

Szintén egyfajta jelképe lehet a Mediawave szellemiségének az a zenei projekt, amit a Napra és a Barbaro zenekarokból ismert gitáros-prímás, Both Miklós hozott össze. Mint lapunknak elmondta, járták az országot, és a legkülönbözőbb településekről "gyűjtötték be" az egészen fantasztikus zenészeket. "Kis túlzással: kiálltam a cigánysoron, és elkiáltottam magam, hogy ki tud itt zenélni" – mondja nevetve. A fesztivál szombati záróestjén a színpadon nyolc-tíz fiatal srác és lány állt ki, hogy kicsit felrockosítva valami elképesztő világzenei-cigányzenei-jazzműsort nyomjanak le, amelybe be-bekapcsolódott egy-két lengyel, észt, bolgár, altáji muzsikus is, továbbá a Mediawave-en külön is fellépő autentikus andalúz flamenco csapat tagjai. Szinte ismerősként köszöntöttük őket, hiszen az előző napokban ezek a srácok nyomtak éjszaka a Duna-parton valami Django Reinhardt-szerű jammet, de bekapcsolódtak az "ufótálas" és más közös zenélésekbe is.

A fesztivál programját le lehetne írni, a "miről maradtunk le" dimenziójában is, hiszen számos filmet, koncertet, beszélgetést, gasztro-élményt, vizuális produkciót késtünk le, hagytunk ki, de ez együtt jár a fesztivál sokszínűségével. Már rég nem bánkódunk igazán.

A díjkiosztót szombaton tartották a komáromi Monostori Erődben. Itt megjelent Halász János kultúráért felelős államtitkár is. Nyugodtan nevezhetnénk őt a "Fesztivál Leginkább Oda Nem Illő Elemének" is. Nem azért, amit mondott, hiszen abban tökéletesen igaza van, hogy "az eredetileg film- és zenei fesztiválnak indult Mediawave az időközben köré szerveződött népművészeti, népzenei és gasztronómiai programokkal közösségszervező erővé vált". Az örömtelinek látszik, hogy "pénzt is hozott": 10 millió forinttal beszáll a kormány a 2015-ös, 25. Mediawave-be. De pont ez a nevetségesen kisstílű összeg mutatja, hogy politikusoknak semmi keresnivalójuk egy ilyen fesztiválon, ami azon kevés szigetek egyike a mai kulturális életben, ahol még ápolhatjuk a szabadságnak azokat bizonyos a kis köreit, amiről az elfeledett Bibó beszélt.

Ezt a politikusok úgysem értik. Ez a Mediawave történtéből (az állandó harcokból, költözésekből) is pontosan látszik. A kormányzati pofavizittől inkább az jutott eszünkbe, hogy kezdhetjük félteni a Mediawave-et is.