Puta madre! – kiabálta a katalán férfi magából kikelve csütörtök reggel a Carrer Ample-n. Az anyázás még percekig folytatódott, meglepő közjáték volt az ötödik napunk legvégén Barcelonában. A spanyol-chilei meccs utáni délelőtt császkáltunk gurulós bőröndünkkel a szűk utcácskákon a La Barcelonetától a Ciutat Vella felé. A dühös férfi viszont nem azért volt ideges, mert a spanyolok csúnyán kikaptak, olyan csúnyán, hogy el is búcsúztak a vébétől. Csak épp egy személyautó miatt bedugult az egyik kereszteződés, ahova éppen árut próbált szállítani teherautójával. Üvöltött magából kikelve, a kollégája fogta le. A bűnös autós tökéletes nyugodtsággal viselte a szidalmakat, mögötte már tömörült vagy harminc városnézős biciklis. Keresztben meg robogósok dudáltak. A hirtelen zűrzavart gyorsan kikerültük, hogy folytassuk a békés flangálást a 28 fokos sós ízű szellőben, néhány napégett folttal, ami csupán azért volt akkor zavaróbb, mint egy nappal előtte, mert most belevágott a pakkunk fogója.

Nagy nap hagytuk el a várost. A spanyolok előző este kiestek a vébéről, aznap meg az ország új királyt kapott. De ebből az égegyadta világon semmit nem lehetett érzékelni Barcelonában. Legalábbis a Barceloneta és Ciutat Vella környékén.

Szerda este mi azt hittük, valami lesz. Már napok óta be akartunk ülni valahova meccset nézni, de nem jött össze. A Google a "legjobb helyek, ahol meccset lehet nézni" keresésre ír és angol sportbárokat dobott ki, mi viszont teraszt akartunk, helyi arcokkal, ahol nem túl drága a mojito (és virgin verzója). Jártuk az utcákat, az egyik beach bar (Princessa 23) a tenger zúgását is kínálta a szolgáltatás mellé, de ott főleg a Barceloneta függőleges és merőleges utcáinak brit turistái tömörültek. Kicsit beljebb, egy másik bárban portugál mezzel hirdették, hogy kinek szurkolnak. Aztán még durvább jött: nem sokkal fél 9 után a Carrer de Rere Palau egyik teraszos helyén hangos társaság várta a kezdőrúgást az ellenfél, Chile mezébe öltözve. Aggódva szeltük át az utcákat a környéken negyedórával a meccs kezdete előtt. „Már sehol nem lesz hely” – gondolkodtam hangosan, de a lányom kevésbé izgult, azon tanakodott, hogy kinek szurkoljon.

Tévedtem a túlzsúfoltságot illetően, a kisebb-nagyobb átmérőjű tévével rendelkező vendéglátóegységek még üresek voltak, sehol egy drukker-horda piros-aranyba bugyolálva, vagy szexi spanyol nők mellükön, pofijukon, vagy fenekükön spanyol zászlóval. Egyedül a kólás doboz hirdette supre market-szerte, hogy „Vamos”, azaz gyerünk spanyolok, hajrá!

Iliás Katalin

A félórás körutunk után visszakanyarodtunk a szálláshoz, alatta két bárban is elfogadható méretű képernyőn lehetett követni az eseményeket. 9 óra 1 perckor még két üres asztal volt, rohantunk is az egyikhez, mintha konkurencia is lett volna. Nem volt. A kényelmes fonott székeket úgy helyeztük, hogy lássuk, amit a többiek. Lehettek úgy tizenhárman, köztük két férfi, az egyik 9 körüli forma, két évvel fiatalabb lányomnál. Volt Mojito is, az aznap beiktatott pincér még azt is kieszközölte, hogy csinálják meg az egyiket alkohol nélkül, bár ő még nem hallott Virgin fajtáról. Sajnos a mixer sem, ezért ugyanazért a 7 euróért csinálta meg, ami még a környéken is a legdrágább (3,50-6,50-ig adják a koktélokat), de mindegy, van helyünk, a meccs meg kezdődik. Legalább nem spóroltak ki a koktélból semmit, és a teraszért sem számoltak fel extrát (sok helyen 0,20-tól akár 1,10 eurót is hozzácsapnak a számlához a szabadtéri fogyasztásért). És már csak egy fél napot kellett kihúzni a maradék pénzünkből (20 euró), ami nem egyszerű Barcelonában, de megoldható.

A mérkőzés huszadik percében az is kiderült, hogy hiába nem turistás helyre ültünk, itt nem fognak puta madrézni, öklöt rázni, homlokot csapni, egymás keblén zokogni a helyiek. Az egyik asztalnál ülő két helyi nő ugyanis ujjongva ugrott fel a chilei Vargas góljára. A pincér és a mixer rájuk nevetett, talán meg is dorgálták őket, hogy nem a sajátjuknak drukkolnak, de nem veszek rá mérget, nem beszélek se spanyolul, se katalánul. Lehet, hogy csak flörtörtek velük.

Kicsit drága, de megéri. A barcelonai Corner bárban kényelmesen lehet nézni a meccset

la

Az utcán járkáló között néhányan megálltak pár percre, és belenéztek a játékba. Csak úgy, bevásárlószatyorral, hazafelé az esti sétából figyeltek keveset, aztán mentek tovább, kedélyesen. A hatperces hosszabításra már a fizető vendégek közül sem maradt ott mindenki, mi is kifizettük a 14 eurót, mentünk sétálni még egyet a mólóra. Éjfél előtt, szerdán nem voltak tömegek az utcákon, igaz, a Ramblát elkerültük, de vélhetőleg nem árasztották el csalódott spanyol drukkerek a katalán Váci utcát, hanem a szokásos turista hordák vedelték a Sangriát, óbégatva.

A mi környékünkön (Marques de l'Argentera) másnap ugyanolyan unottan üldögéltek az afrikai kasszások a supra marketekben, mint 24 órával azelőtt, a butikosok ugyanolyan ráérősen nyitották az üzleteiket (10:30-kor), a park (de la Ciutadella) ugyanúgy megtelt kutyasétáltatókkal és futókkal, a hotelünk recepciósa pedig ugyanolyan szívélyesen viszonozta a lányom jól betanult "Hola"-ját.

Miután kifizettem a cechet és egy finom sóhajjal megkérdeztem, mi újság, egy szót sem szólt a spanyol meccsről, lazán a tévé felé mutatott: épp iktatják be az új királyt. "Örül neki?" - kérdeztem, mire nevetve csak legyintet. "Az én pénzem, meg a tied is, a miénk, és nem csinál semmit” –  mondta döcögő angoljával. Elgondolkodtatott, vajon EU-közpénzből király a király, hogy az én pénzem is? Ő közben már máshol járt, felőlem érdeklődött, és hogy miért nincs rajtam gyűrű. Mert hogy akkor elvenne, és már húzza is le sajátját. Akkor mégis érthető ez a pénz dolog, hisz ide költözöm, beállok recepciósnak - és/vagy takarítónak -, és adózó spanyol asszonyka leszek? Vagy mivel most fizettem 250 eurót a szobáért (4 éjszaka, két fő, két csillagos, tökéletesen tiszta és takaros szállás a strandtól 15 percre), ezzel hozzájárultam a VI. Fülöp udvartartásához?

Nem feszegetem a kérdést, "Mikor hagyjuk el a szállást? Délben?" -  kérdezem. „Nem kell sietni, ahogy kijön” – mondja. Neki letelt a műszak, öleléssel búcsúzik, de előtte még elteszi az egy eurós érmét, amit az internet használatért számolnak fel, hogy kinyomtathassam a boarding pass-okat. A kétszer 30 centet viszont, amit a két lap nyomtatásért kellene kipengetnem, elengedi. Egy gáláns katalán, akit sem a foci, sem az új király nem érdekel.

Kövesse a hvg.hu Élet+Stílus rovatát a Facebookon is!