szerző:
Tetszett a cikk?

A hideg és a sötét sem szegi kedvünket, ha új zenékről van szó - főleg, ha olyan izgalmas albumokat mutathatunk be, mint az alább következők. Hatvanas éveket idéző gitárzene, kísérletező R&B és elektronika, elreptető újfolk, popos időutazás, egy körülírhatatlan zongorás lemez, valamint az év brit albuma

Ultimate Painting: Ultimate Painting

Ha egy lemez úgy szól, mintha nem is most (tegnap, a múlt héten, tavaly) készült volna, hanem mondjuk a hatvanas (hetvenes, nyolcvanas) években, azon már fel sem húzzuk a szemöldökünket. A retró - azon túl, hogy bizonyos összefüggésekben már kifejezetten kínos terminus technicus - már jó ideje nem is érvényes és értelmezhető fogalom a könnyűzenében, hiszen mindig minden idő van, párhuzamosan és egyszerre.

Így aztán, ha egy lemez, már úgy hangzásilag, mondjuk a szívünknek oly kedves, inkriminált hatvanas éveket idézi meg, attól, fájdalom, még nem fogunk seggre ülni. Ahhoz, hogy ülepünk dinamikusan érintse a talajt, több kell: elsősorban a nagyszerű dalok, meg az a bizonyos plusz valami, nevezzük például isteni szikrának, amit sosem könnyű meghatározni, még egy lemezkritikában sem.

Az Ultimate Painting - melyet a Mazes és a Veronica Falls nevű angol gitárpop-zenekarok két tagja, Jack Cooper és James Hoare alakított - azonos című nagylemeze például pont úgy szól, mintha 1966 és 1969 között született volna valamikor. De nem ezzel a csekélységgel próbál behízelegni, hanem sokkal inkább tíz elképesztően bájos, pasztellszínű, kicsit sem tolakodó, inkább odakent, vokálgazdag popdallal, melyek nem akarnak sokat a világtól, azt a nem sokat viszont tökéletesen teljesítik. Mintha az éteribb Velvet Underground, a '66-'67-körüli Beatles, meg mondjuk a nyolcvanas évek brit C86-os indie-gitárzenekarai közül némelyik gitárbontogatna és zakatolna itt-ott krautrockosan, félig bealtatózva a fejünkben - nem hibátlan, de a maga módján mégis perfekt tízdalos filmzene egy semmilyen őszi délelőttre.


FKA twigs: LP1

A kísérletező, izgalmas R&B-ben és elektronikában utazó, 1988-as születésű, angol, spanyol és jamaikai felmenőkkel rendelkező brit dalszerző-énekesnő, Tahliah Debrett Barnett profi táncosnak indult. 17 éves korában érkezett Londonba szerencsét próbálni - olyan popsztárokkal dolgozott (főleg videóklipekben), mint Kylie Minogue, Ed Sheeran vagy Jessie J.

2012-ben - abban az esztendőben, amikor a menő i-D magazin címlapján is szerepelt - zenei pályára váltott: első anyagát az EP1 című négyszámos kislemezét két évvel ezelőtt decemberben pakolta fel Bandcamp-oldalára. Az igazi különlegességet az jelentette - persze ez nem meglepő, ha tudjuk, hogy egy a vizualitást tudatosan kezelő popzenészről van szó -, hogy minden egyes dalhoz készített klipet. Második kiadványa, az EP2-t szűk egy éven belül, 2013 szeptemberében hozta ki, ez év végén a BBC új tehetségeket tételező Sound Of listáján is szerepelt, miközben a Spotify a Spotlight, a Billboard pedig 14 Artists to Watch in 2014 című listájára pakolta fel.

Nem véletlen tehát, hogy a zenész bemutatkozó nagylemezét óriási érdeklődés övezte. Az EP-k címei után logikusan és konzisztensen LP1 címre keresztelt album nem okoz csalódást, a még mindig csak két éve zenélő művész nem omlott össze az elvárások súlya alatt. Persze érdemes azt is megjegyezni, hogy az egyik legizgalmasabb brit független lemezcég, a Young Turks által kiadott albumon menő közreműködők és producerek garmada dolgozott: többek közt Emilie Haynie (Eminem, Lana Del Rey, Kanye West), Paul Epworth (Adele, Coldplay, U2), a korábban Lightspeed Champion, jelenleg Blood Orange néven alkotó Dev Hynes, Sampha, aki a legutóbb bemutatott SBTRKR-lemezen is szerepel, vagy az amerikai hiphop-producer Clams Casino.

A szép, finom, érzékeny, mégis erős hangulatot sugárzó album, miközben igen egységes, ami a hatáslistát illeti, rendkívül színes: eszünkbe juthat a Portishead és Kate Bush, Björk és Beyoncé, az xx és az új-hiphop vagy a poszt-dubstep számos izgalmas előadója.

 

Grouper: Ruins

A könnyűzene, mi több a hang és a csend határain bolyong a lemezeit Grouper néven készítő 1981-es születésű kaliforniai Elisabeth Harris új nagylemeze. Harris közel tíz éve ad ki albumokat és EP-ket, és hát ezek közül egyiket sem lehet megvádolni azzal, hogy olcsó hallgatnivaló volna.

Harris elektroakusztikus zajokból, nagy terekből, elmosott énekhangokból, a dalformán kívülre kergetett kompozíciókból építette fel alkotói világát, melynek eddigi legsikeresebb, egyben a klasszikus popformulához legközelebb álló (persze attól még mindig nagyon távol eső) darabja a már címében is végtelen optimizmust sugárzó 2007-es Dragging a Dead Dear Up a Hill.

A most megjelent Ruins - melyet a szerző-előadó nagyjából-egészében Portugáliában írt és rögzített 2011-ben - Grouper különleges pályafutásának különleges darabja: egy szál zongora, a természetből vett hangok, alig érthető ének, repetíció, noir, álomszerű hangtáj. De nem is ez a lényeg, nem a definíció és nem a körülírás. Nem az, hogy eszünkbe juthat róla Eric Satie vagy Wagner vagy Kate Bush vagy a késői Talk Talk, hanem az a letaglózó személyesség, az erő, ami minden egyes hallgatás után beszippantja a hallgatót, a lehúzott redőny, a csend és a hang közötti millióéves másodperc.

Figyelem, Grouper és a napok romjain szörföző, csodálatos Ruins függőséget okoz!

 

Ben Howard: I Forget Where We Were

Pasztelles, kissé folkos popdalokban utazó dalszerző-gitáros-énekest eleget láttunk az elmúlt években, az elmúlt húsz-huszonötben is, sőt, popzenei archetípus az ilyen. Nem (vagy nem feltétlenül) az a kérdés tehát, hogy milyen új formai-kreatív hadászati fegyvert húz elő az egyszeri dalnok a zsebéből vagy a gitártokból, hanem épp csak annyi, hogy milyenek a dalok, milyen a szívhez szólás, milyen apró nüanszokkal lesz jobb ő a többi másnál. Ha ennél több van, az szuper extra deluxe. Ha innen nézzük, akkor az 1987-es születésű, balkezes, angol Ben Howard eléggé rendben van. Már első nagylemeze, az akusztikus hangzású 2011-es Every Kingdom is bőven több volt modoros gitározgatásnál - nem véletlen, hogy ezt a lemezt 2012-ben Mercury Prize-ra jelölték, s hogy Howard 2013-ban két kategóriában (legjobb új előadó, az év férfi szólóelőadója) is megnyerte a rangos brit könnyűzenei díjat, a nemzetközi popkulturális iránytűnek is számító BRIT Awards díjat.

A zenész, aki szülei lemezgyűjteményén nőtt fel; Van Morrison, Joni Mitchell, Simon & Garfunkel, és állítása szerint már hét éves korában dalokat fabrikált, új lemezén ráadásul nem ismétli önmagát. Akusztikusból elektromosra váltott, s miközben megmaradt zenéje mélysége és intimitása, az "ott ülünk a zenész, a zenészek mellett, és hallgatjuk, ahogy muzsikálnak" hangulatból tágas hangtájképekre vezet az út, csilingelő, effektezett gitárhangok közé, melyekről itt-ott akár a nyolcvanas évekbeli big music, a U2 Unforgettable Fire-korszaka, vagy az angol gitárzene egyik legfontosabb együttese, a (Coldplay számára is mintát nyújtó) James kilencvenes évekbeli munkássága is eszünkbe juthat.

El- és magával ragadó nagylemez, egyenesen bele a szívbe.

 

Kindness: Otherness

Az egy érdekes kérdés, hogy mi történt azzal a fajta igényes könnyűzenével, amit a nyolcvanas években és a kilencvenesek elején nem csak a negyven pluszosok, hanem a huszon-harmincévesek is hallgattak. Sting, Peter Gabriel, a Duran Duran, Prince, Sade, a Tears For Fears, vagy a néhai Talk Talk többek között persze megmaradt a ma már éppen- vagy már igen csak középkorú közönség számára. És ha a ma még működő előadók-zenekarok turnéra indulnak, megnyílnak a pénztárcák és megtelnek az arénák, de ez a fajta popzene inkább egy kihalófélben lévő nyelvre, mint egy élő hagyományra emlékeztet.

Persze mindig vannak kivételek: néhány éve az ausztrál Gotye Somebody That I Use to Know című megaslágeréről juthatott eszünkbe Sting moderált popja, a nagyszerű brit Elbow is elhelyezhető a Peter Gabriellel vagy a Talk Talkkal azonosítható narratívában. De ott van a cikkünkben már említett FKA twigs-lemezen is szereplő, Blood Orange néven alkotó Dev Hynes, aki, persze megint csak másképpen, de a nyolcvanas évek soulos-szintetizátoros-polírozott mainstream pophagyományát rakja szellemesen modern kontextusba.

Leginkább ez utóbbihoz hasonlíthatjuk az angol Adam Bainbridge-et, aki Kindness néven immár második nagylemezét jelentette meg az idén. Persze nem véletlenül: Bainbridge a Blood Orange Cupid Deluxe című 2012-es nagylemezének két dalában is közreműködött, s ugyanabból a finom iróniából és távolságtartásból meg őszinte rajongói attitűdből áll össze ennek és annak a produkciónak a hangulata is.

Bainbridge, azaz a Kindness - aki a zenélés mellett videóklipeket is rendez (természetesen a Blood Orange-nak is) - 2012-ben jelentette meg World, You Need a Change of Mind című bemutatkozó lemezét, amit idén követett az Otherness című album, melyen - már mondanunk sem kell - közreműködik az ikercsillag, Dev Hynes, de szerepel rajta a skandináv elektropop-istennő, Robyn is.

Finom elektronika, grúvi soul és R&B, fúvósok, puha szintetizátorok és zongora, valamint Bainbridge az újromantikusokat és a nyolcvanas évek funk-énekeseit megidéző hangja párnázzák ki a lemezt, mely legnagyobb örömünkre képes kint is, bent is egeret fogni, azaz egyszerre nagyon 1985 és lehető legteljesebb mértékben 2014.

 

Young Fathers: Dead

Lemezpakkunk plusz egyedik albuma azért csatolt része a csomagnak, mert nagyon nem most jelent meg, hanem hónapokkal ezelőtt, idén februárban - a napokban azonban megnyerte az év brit/ír nagylemezének díját, a nagy presztízsű Mercury Prize-t. Így kötelességünknek érezzük, hogy pótoljunk, és bemutassuk azt az albumot, amelyet az idei termésből a legjobbnak ítéltek a brit lemezipari szakemberek.

Mint ahogy azt korábban már elmeséltük, a Young Fathers skót (edinburgh-i) hiphop-trió, melyről a kritikusoknak többek közt a Massive Attack és a De La Soul jut eszünkbe. Igen, értjük, a lemez sötét tónusa a kilencvenes évek triphopját, az intellektuális megközelítés az izgalmas amerikai rapet idézi meg, a Young Fathers azonban (szerencsére) nem másolat, mitöbb, nem könnyen helyezhető el a zenei koordinátarendszerben, s ha valamiben, hát ebben a tekintetben is hasonlít az előbbiekre.

Afrikai zenei motívumok ütköznek nyugtalanító, széttekert nagyvárosi elektronikus zajokkal, néhol a Gorillaz ki-befordított világa jut eszünkbe, másutt Kanye West bátor kísérletezése, vagy a TV On The Radio artpopja, mi több, néhol a Radiohead.

Itt nincs gengszterezés, nagy kocsik, drive by shooting, fenékrázás, nagy lóvé vagy rengeteg drog - itt személyesség van és mélység, néhol düh és megmondás, modorosság nélkül. A Dead nagyszerű lemez, jó helyre ment a díj. Ma ez a holnap.

 

 

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
A nizzai gyilkost pár napja Olaszországban kiutasították, mégis hagyták megszökni

A nizzai gyilkost pár napja Olaszországban kiutasították, mégis hagyták megszökni

Fellebbez az SZFE sztrájkbizottsága a Fővárosi Törvényszék végzése ellen

Fellebbez az SZFE sztrájkbizottsága a Fővárosi Törvényszék végzése ellen

Az autógyárak kibírják a válságot, de a beszállítóik egyre nagyobb bajba kerülnek

Az autógyárak kibírják a válságot, de a beszállítóik egyre nagyobb bajba kerülnek