A magyar történettudomány nem használta ki az 1989 után adódó lehetőségeket: nem kapcsolódott be a nemzetközi tudományos vérkeringésbe, inkább bezárkózó - állapították meg az Oktatói Hálózat minapi rendezvényén a résztvevő történészek: Stefano Bottoni, Gyáni Gábor, Klaniczay Gábor, Mátay Mónika, Rainer M. János és a moderátor Valuch Tibor.
Abban is egyetértettek, hogy a hazaiak többségének kutatási iránya nem követte a nyugatiakét: az Annales folyóirat nyomdokain haladó, új megközelítésű társadalomtörténet helyett a nemzeti tematika keretei közé szorult politikatörténetet űznek. Ráadásul a hazai a történészi műhelyek között sincs együttműködés.
Kapcsolódó anyagok
Az egyik fő probléma – főleg az utóbbi években – hogy a politika a történészeket maga alá próbálja gyűrni; saját történelemverziót rendel meg, aminek a hatására a szakma is politikailag polarizálódik. A jövő évi költségvetésből több milliárd forint jut olyan intézményeknek, melyeket a kormány hatalmi megfontolásból teremtett, részben közvetlenül önmaga alá, és melyek érdemi szakmai munkát eddig nem végeztek. Eközben az igényesebb műhelyek (akadémiai intézetek, egyetemi tanszékek, 56-os Intézet, Habsburg Intézet) egyre kevesebb pénzt kapnak. Az ifjú, frissen végzett történészek közül csak azoknak van állás, akik vállalják, hogy kiszolgálják a politikát; rajtuk kívül ma olyan hallgatókat tanítanak az egyetemeken, akiknek nincs kilátásuk történészként elhelyezkedni.
Szó esett a retardált magyar kollektív emlékezetről is, melyet a felnagyított nemzeti sérelmek taglalása, a felelősség áthárítása, a nyugati modern értékek kétségbevonása jellemez.
A vitázó fél szerepe a legfiatalabbra, Bottonira hárult (volna), aki, mint elmondta, dolgozik az egyik kétharmad-teremtette intézménynek is (Nemzeti Emlékezet Bizottsága). Belehevülten vitázott is, de a fent írtaknak csak egy kis szeletével. Ő azért adna 50 százalék esélyt annak, hogy az új, kormányzati zsebekből kandikáló tudományos intézményekben érdemi munka is fog folyni, és elutasította a pályájukat ott kezdőkkel szembeni „karaktergyilkosságot”, mondván hadd induljanak szakmailag tiszta lappal, függetlenül attól, hogy honnan.
Amúgy szerinte a történészek helyzete itthon még mindig jobb, mint nyugaton, ahol a társadalmak aránylag jóval kevesebb szakembert tartanak el, ahol nincsenek biztos, élethosszig tartó állások, továbbá vállalatok és pártalapítványok adják a pénzeket, vagyis szintén van egy megrendelői oldal. Ő maga Olaszországban az egyetemen erősebb politikai (kommunista) nyomást tapasztalt, mint itt. De maga is botrányosan szakmaiatlannak tartja a kormányzati tudománypolitikát. A Bottonival vitázók azt hangsúlyozták, nem az a kérdés, kitől jön a pénz, hanem hogy milyen elvárásokkal, és hogy mekkora a tudomány intézményes autonómiája.
Az egész show főszereplője Gyáni Gábor volt, aki ifjú kollégájánál kevésbé indulatosan, de szintén szenvedélyesen, sodró lendülettel, lebilincselően és szellemesen beszélt néhány alapkérdésről, esetenként Bottoni ellenpontjaként. Egyik fontos eszmefuttatása arról szólt, hogy ő, a szakmáját hivatásszerűen, a tudós ethoszával űző szakember miért nem hajlandó még vitatkozni sem a hatalom propagandistáivá lett, kollaboráns, kutatás helyett inkább publicisztikákat ontó történészekkel. Egyszerű: mert más logika szerint dolgozik, más a nyelvük, idegenek egymásnak.
(Történész vita. 2015. január 20. ELTE BTK, Gombocz Zoltán terem. Szervező: Oktatói Hálózat)
Szerzőnk a Tényleg blog gazdája, a cikk bővebb változatát itt lehet olvasni.
