hvg.hu: Megnéztem pár videót arról, hogy mivel is foglalkoztok, de ezzel együtt sem nagyon tudom megfogalmazni a látottakat. Segíts nekem, mit láthatunk, mi az, amit csináltok?

Victor Quijada: Hát nézd, van erre egy jó hosszú válaszom. Amit csinálok az nem más, minthogy összefoglalom mindazokat a hatásokat és élményeket, amelyek az életemben értek.  Például fiatalabb éveimben, amelyeket a hip-hop hatása alatt töltöttem el. Igazából én alapvetően ebből a kultúrából, a hip-hop-ból építkezem. De hát ezen túl ott van a többi kortárs- és klasszikus táncműfaj, amelyeket gyakoroltam, valamint nagyon sokat tanultam azoktól a fantasztikus és világhírű koreográfusoktól, akikkel együtt dolgoztunk korábban. Ők rengeteget segítettek abban, hogy megtaláljam a közös pontokat a break, a hip-hop és a klasszikus műfajok között. Gyakorlatilag ezt állítom színpadra és így teszek fel kérdéseket a mozgáson keresztül a mindennapjainkkal kapcsolatban. Nagyjából ez lényeg. Bízom benne, hogy így valami kifejezetten egyedi, inspiráló és izgalmas dolog születik.

hvg.hu: Közel állnak egyáltalán ezek a műfajok egymáshoz?

V.Q.: Számomra koncepcionálisan megközelítve ez mind mozgás, a test nyelve. Technikailag persze nagyon különböznek egymástól. Az egyik legfontosabb dolog, amit az elmúlt 12 évben csináltam a társulatommal, az, hogy meghatározzunk és kifejlesszünk egy technikát, amely összehozza ezeket a nagyon is különböző műfajokat úgy, hogy egy testben éljenek és működjenek. Persze én már korábban is tudtam, hogy ez milyen lehet, hiszen hip-hop-os múlttal és klasszikus táncos tapasztalatokkal is rendelkeztem. De magamra inkább egyfajta prototípusként tekintettem. Az volt az igazán érdekes, hogy a sok különböző háttérrel rendelkező táncos számára hogyan tudom átadni az elképzeléseimet, hogyan tudják megvalósítani ezeket, illetve mi az, amit a lehető legtöbben megértenek. A társulatom pedig tényleg igen színes. Vannak köztük olyan breakesek, akik soha foglalkoztak klasszikus táncokkal, vannak, akik cirkuszból érkeztek és akad olyan is, aki klasszikus táncos volt. Együtt alakítottuk ki aztán a „Rubberband” metódust. Ez a technika lehetővé teszi a különböző műfajok képviselőinek azt, hogy kommunikáljanak egymással. Ez gyakorlatilag egy új nyelv. Nem látsz benne tipikus break, vagy klasszikus táncelemeket. Teljesen mindegy, hogy milyen területről érkezel, ha velünk akarsz dolgozni, akkor előbb ezt a nyelvet kell elsajátítanod.

hvg.hu: Tulajdonképpen mit is szeretnél elmondani ezzel az új nyelvvel? Azt, hogy nincsenek határok vagy, hogy mindenki egyenlő?

V.Q.: Eredetileg saját, személyes céljaim voltak. Életem korábbi éveiben sok különböző részből tevődtem össze. Én voltam az, aki esténként a hip-hop klubokban táncolt, az is, aki freestlye-t nyomott az utcán és aztán én voltam az is, aki a balett teremben gyakorolt a tükör előtt, lábujjhegyen állva. Szükségem volt arra, hogy ezeket egyesítsem, hogy találjak egy saját nyelvet, különben úgy éreztem, hogy meg fogok őrülni. Ezért alapítottam egy saját társulatot. Persze, szerettem volna elmosni a határokat a műfajok között. Személy szerint is erre volt szükségem. Ettől tettem függővé a további karrieremet, a létemet. Most már el tudom mondani a számomra fontos történeteket, legyen az vidám, vagy szomorú. Ez volt a vágyam. Ez iszonyatosan inspiráló számomra.  Érdekes kérdés volt, hogy vajon a hip-hoppal, mint kortárs műfajjal a háttérben tudok-e úgy kommunikálni, hogy azt megértsék a klasszikus műfajok rajongói is. Úgy, hogy közben valami újról beszélek. De hát mindig is így működött a világ. Az új ötletek vitték előre. Ahogyan megjelent a szürrealizmus és a kubizmus is, velük együtt pedig új kérdések. Bízom benne, hogy én is lehetővé tettem valami új megjelenését a színpadokon.

hvg.hu: Volt olyan, hogy a különböző műfajok között akkorának tűnt a szakadék, hogy esetleg túl nagy kihívásnak tűnt az áthidalása?

V.Q.: Nos, a társulat korai éveiben meghívtak minket egy kortárs táncfesztiválra és ezzel egy időben meghívtak minket egy hip-hop fesztiválra is. Ami mondjuk nem is volt meglepő, hiszen a csapatban balettáncos, kortárs táncos és hip-hop táncos is volt. Aztán elmentünk a hip-hop rendezvényre, ahol mindenki azzal jött, hogy nem is igazi hip-hop, amit művelünk. A kortárs táncfesztiválon meg pont azt hallottuk vissza, hogy ez nem is igazi kortárs tánc. A kihívás legtöbbször nem abból fakadt, hogy különböző műfajokat gyúrtunk össze, hanem abból, hogy az emberek nem értették, amit láttak. Nem értették ennek a jelentőségét. De nekem volt egy elég erős vízióm arról, hogyan lehet ledönteni a korlátokat. Tudtam, hogy lesznek kihívások, úgyhogy különösebben nem ijedtem meg. De hát már 12 éve annak, hogy ezt csináljuk, és még mindig itt vagyunk. Nem hinném tehát, hogy hamar elillanó lenne a sikerünk. Nagyon jól tudom, hogy milyen kihívásoknak tettünk eleget, mit értünk el és tudtam, hogy meg kell találni a helyes utat.

hvg.hu: Beszéljünk a legújabb előadásról, amelyet most színre visztek itt Budapesten. Mit szeretnél elmondani vele? Mikor lenne elégedett, ha a közönség hogyan távozna?

V.Q.: Nehéz a közönségről beszélni úgy általánosságban. Hiszen ki is a közönség? Maguk a táncosok? Vagy olyanok, akik sosem láttak még táncelőadást az életben és valami újra vágynak? Vagy azok, akik már láttam táncelőadást, de abban hisznek, hogy az csak egyféle lehet? Abban bízom, hogy nyitott közönségünk lesz és befogadják majd, amit látnak. Nagyon emberi darabot játszunk majd, sok módon lehet hozzá kötődni és sok útja van annak, hogy befogadhassuk. Nem csak absztrakt mozdulatokról beszélünk, hanem többről. Még annak ellenére is meg lehet találni benne az emberi oldalt, az emberiességet, hogy nincs mögötte történet. Remélem, hogy a közönség megtalálja majd magát a darabban. Maga a cím, az „Empirikus hányados” is azt jelenti, hogy összegyűjtjük életünk tapasztalatait és megosztjuk egymással. Az emberi lét különböző aspektusait igyekszünk bemutatni, átadni. Néha elutasítanak bennünket, néha szeretnek, néha mi vagyunk, akik elutasítunk, néha pedig úgy szeretünk valakit, hogy az nem szeret viszont. Ezeket a pillanatokat szeretnénk megosztani. Igazából annak örülnék a legjobban, ha a közönség felkiáltana (legalább magában), hogy „hűha, hát ez nem igaz, hogy tényleg létezik, tényleg el tudják mondani a testükkel”. Egyúttal annak is örülnék, ha valami olyat is találnának az előadásban, amely megmozgatja őket. Bízom benne, hogy mindkettőt megélik majd a nézők. Egy impresszív, tartalmas előadást.

hvg.hu: Azt reméled, hogy nyitott közönség vár majd rád. Holott nyitottnak lenni épp az egyik legnagyobb kihívás manapság a világban.

V.Q.: Szerintem a világ most jobban tágul, mint valaha. Egyre több a szélsőség is. Egyre több a nyitott ember, ezzel együtt egyre többen zárkóznak el. Minél többen lesznek befogadók és érdeklődők a világ dolgaival szemben, annál többen lesznek azok is, akik ódzkodnak mindentől. Szóval a két véglettel egyre többször találkozunk a jövőben és egyre intenzívebb módon. De abban is hiszek, hogy továbbra is többen vannak azok, akik képesek az elfogadásra. És hiszem azt is, hogy a művészeteken keresztül lehetőségünk adódik arra, hogy felnyissuk egymás szemét és segítsünk az embereknek abban, hogy megérthessék egymást. Olyan pillanat ez a Föld életében, amikor valóban nagy kihívás az, hogy nyitottak legyünk és éppen ezért egy ragyogó pillanat és lehetőség a művészetek számára is.