Egy vallomással kell kezdenem: még egy Halálos iramban-filmet sem láttam teljes egészében – és ami még ennél is rosszabb, az autókért sem rajongtam soha. A matchboxokból hamar kinőttem, autóskártyák helyett inkább star warsosokat gyűjtöttem, a legújabb mercik helyett zenekarok és focicsapatok poszterei díszítették a szobám falát, Need for Speed helyett inkább valami stratégiai játékot nyomtam és mindig kimaradtam a körből, amikor a friss Autó-motor számot adták kézről kézre az osztályban. Magyarul enyhén hendikeppel ültem be megnézni a Halálos iramban 7­-et.

Hogy akkor ezt mégis miért tettem meg? Noha nem Vin Diesel nyilatkozatai alapján szervezem az életem, de nem tudtam nem felkapni a fejem arra, amit a főszereplő a hetedik részről mondott: „Ez lesz a filmtörténet legnagyobb alkotása. Valószínűleg megnyeri a legjobb filmnek járó Oscart, már ha az Oscar mérvadó szeretne maradni”. Nem tudtam ellenállni.

Universal Pictures

Persze nem volt nehéz látatlanban kimatekozni, hogy mire megy ki a játék: betegre tuningolt extrém kocsik + a közízléshez igazított, hiányos öltözetű nők + szteroidgyanútól dülleszkedő bicepszek + zavarba ejtő mennyiségű robbanás. Bár úgy gondolom, minden filmes műfajnak megvan a létjogosultsága – ez esetben a vígjátéki elemekkel megtűzdelt családi akcióthrillernek is – Steven Spielberg, az 1975-ös A cápa című filmjével a blockbuster intézményét gyakorlatilag létrehozó rendezőzseni valószínűleg két tenyerébe temetett arccal gondolkodik el, milyen szörnyszülöttet is hozott a világra a nézőcsalogató látványfilmek megteremtésével.

Az igazság az, hogy a 2001-es első rész óta a széria olyan szinten beágyazódott a popkultúrába, hogy megkerülhetetlen jelenséggé vált – nem csak az autóőrült szcéna, de minden filmkedvelő számára. Az egyes epizódok az idő előrehaladtával már az elviselhetetlenségig növelték a tétet: hat film alatt eljutottunk az illegális gyorsulások izgalmas, de együgyű világából a szupertitkos terrorelhárító akciók városokat romba döntő pusztításáig. Persze, miért ne tették volna, kevés olyan franchise van, aminek egy részébe megéri 250 millió dollárt fektetni, mert előre tudni, hogy úgyis visszahozza az árát.

A hetedik rész ráadásul egy sajnálatos esemény miatt vált kiemelten fontossá – Paul Walker, aki Vin Diesel mellett a széria szíve volt, 2013-ban e film forgatásával egyidőben, éppen egy autóbalesetben életét vesztette. A készítők azonban ahelyett, hogy kiírták volna a történetből Walker karakterét, úgy döntöttek, hogy a még le nem forgatott jeleneteit a színész két bátyjával, Calebbel és Codyval veszik fel, majd digitálisan odavetítik Paul arcképét.

Ez a húzás nemcsak, hogy etikailag megkérdőjelezhető, de teljesen kizökkent az úgynevezett filmélményből is, amikor egy főszereplőnek szánt karakter hosszú perceken át meg sem szólal, csak az archív felvételeiből összevágott arckifejezéseit mutatják.

Universal Pictures

Walker halálának is köszönhető, hogy a hetedik felvonás a szokásosnál kicsit drámaibb lett – persze csak annyira, amennyire ez egy Vin Dieselt, Jason Stathamet és Dwayne „The Rock” Johnsont egyszerre tartalmazó műalkotástól elvárható. Ez egy olyan film, amiben minden kőkeménynek szánt szöveg tökéletesen ütemezett kimondása után robban egy bomba vagy becsukódik a liftajtó, a különbség csak annyi, hogy két halálos fenyegetőzés közt elhangzik egy-egy „A családnál nincs fontosabb” típusú mondat.

Történetről nem is érdemes beszélni, gyakorlatilag olyan, mintha a kaszkadőrök írták volna a filmet: minden egyes jelenet kizárólagos célja, hogy a végén valami fasza kis mutatványnak teret adjon. Azért valami keret van: az előző részben kiiktatott terrorista bátyja, Deckard Shaw (Jason Statham) elhatározza, hogy elteszi láb alól testvére gyilkosait – ha már családi értékek, ugye –, plusz egy világuralomra törő szomáliai terrorista (Djimon Hounsou) és egy szupertitkos államférfi (Kurt Russell) közt dúló hatalmi harcba is beszállnak – feladatuk, hogy ellopjanak egy terroristaszoftvert tartalmazó pendrive-ot, ami egy Abu-Dzabiban található felhőkarcoló legfelső emeletén van elrejtve egy szuperkocsiban. Mondom, hogy nem érdemes róla beszélni.

Universal Pictures

Ami a lényeg lenne, az a látvány. Csakhogy valamiért még mindig nem jöttek rá a tengerentúlon, hogy 132 percen keresztül nem lehet harminc másodpercenkénti robbantgatással és kétpercenkénti autóroncsolással fenntartani a néző érdeklődését. Egyszerűen túl van tolva az egész, és már a legfontosabb élet-halál harcoknál sem figyel fel igazán az ember, mert nem érezhető, hogy ez most más lenne, mint az előző huszonnyolc. Az meg már tényleg fel sem tűnik, hogy egy tízemeletes zuhanást egy homlokkarcolással, egy szoba belső robbanását pedig egy élére fordított asztal mögé bújva meg lehet úszni.

Célja nincs sok, cserébe viszont minden eszköz. A női karakterek megalkotására például valószínűleg egy biodíszlet-tervezőt kértek fel – legalábbis családi értékeket hangsúlyozó filmben én még soha nem láttam ennyi lassított felvételen mutatott mell- és seggrázást. Az egzotikus helyszínek – Abu-Dzabi, Tokió – tökéletesek arra, hogy többperces, videoklipes montázzsal húzhassák az időt, lehetőleg minél több bikinis lánnyal és csillogó motorháztetővel.

Universal Pictures

Továbbra is hiszem, hogy minden filmes műfajnak megvan a létjogosultsága – én sem ülnék be egy hosszú, fárasztó nap után mondjuk a 2001: Űrodüsszeiára, de az a helyzet, hogy hiába hangoztatják a készítők és a Vin Dieselek, hogy a Halálos iramban franchise-ba bármikor be lehet kapcsolódni, hogy itt univerzális értékekről van szó, és hogy mindenkinek szólnak, mert ez így nem igaz.

A célközönség egyértelműen és kizárólag az a sokmillió ember, aki a kezdetektől fogva imádja ezt a szériát – legyenek azok a matchbox-autóskártya-merci poszter-Need for Speed utat végigjáró verdamániások, Dwayne Johnson motivációs plakátjával farkasszemező gyúrósok, Paul Walker tekintetébe belezúgó tinilányok, vagy éppen Helen Mirren.

Kövesse a hvg.hu Élet+Stílus rovatát a Facebookon is!